Kalla Zsuzsa (szerk.): Bártfay László naplói (Budapest, 2010)
„MIVÉ EGYKOR TALÁN LEHETNI ÁLMODOZTAM" A NAPLÓK ÉS BÁRTFAY - 2. A Bártfay-diárium sajátosságai
504 2. A BÁRTFAY-DIÁRIUM SAJÁTOSSÁGAI Nehezen eldönthető, hogy Wesselényi viselkedése mennyire volt egyedi. Vajon csupán Bártfay látja, minősíti személyét és viselkedését az antik mintához hasonlónak, vagy a közegükben mindenki számára jól ismert etikai kódex pontos követésén alapul a hasonlóság? A közös műveltség, az azonosan értelmezett latin auktorok, az olvasmányoknak példaként való értelmezése valószínűleg együttesen vezetett-e ennek a szerepnek az eljátszásához, vagy ahhoz, hogy Bártfay analógiát találjon a két történet között?164 Kölcsey például a ’resignatio’, a másoknak erőt adó önkéntes halál mintájaként utalt Decius Regulusra. „A szánakozás elenyész a’ bámulatban, ’s irigyeljük inkább dicsőségeket, mint szánjuk vésztőkét.” Zrínyiről szólva fejti ki Szemerének a történetről: ,,...a’ tragikumot csak a’ katastrophát megelőző történetek teszik, mikor a’ Heros még nincs resig- nálva, még szabadulást vár és nem kap. Ha elejétől fogva resignálva van, úgy vége minden tragicumnak. Ha pedig küszd és szabadulni akar, de ellátja végre hogy reményei füstbe mentek: íme ez a tragicum. Ekkor resignálja magát. - a dicsőség, a haza &c. olly dolgok, mellyek az élet becsét felül haladják, ’s tehát a’ resignatio nyúgalma, a’ dicsőség stb ragyogása, az élet tragikumáról az Ideálba viszen által benünket, ’s íme ez a’ Schl[egel] által magasztalt megemelődés.”165 A fiatal Kossuth egyetemes történeti jegyzeteiben is kiemelt helyet foglalt el Regulus története: példa az adott szó, a „megkötött kéz helyzetére”, a közvetett politikai eszközök, az erkölcsi nyomás lehetőségeire. Különösen érdekes, hogy az elbeszélő hang hirtelen emelkedetté, szenvedélyessé és személyessé válik a tárgyilagos jegyzetelés közben: „így szólott a szerencsétlen vezér, s hazájának a hőst jutalomra, dicsőségre hívó hangja, hitvesének könnyei, vagy a reá várakozó kínzások fájdalmai iránt érzéketlenül [...] nem maradhatok e városban, ahol én, ki Carthagónak szolgáltam, nem bírhatok egy becsületes polgárt illető méltósággal, [...] minek utána megmutatta volna Carthagónak, mint harczolnak s győznek rómaiak, mosolygott kínjai közben, s megmutatta annak s a világnak, mint hal meg egy római polgár!!! Azon elragadtatás, mellyre e félisten hallhatatlan tette kelletlen is szenderít, szolgáljon mentségül e kicsapongásért!”166 Regulus nem cserél sorsot senkivel, „megszűntem - úgymond - fogságom napjától római lenni” - s hitvesét s gyermekeit ölelésétül eltiltva, hidegen tanácslá Rómának: „Ne bocsájtkozzon Carthagoval semmi békességi alkuba”. Tehát bár lenne tárgyalási alap a fogva tartóval, még sincs erkölcsi lehetőség a kegyelemkérésre, a meghunyászkodásra, mert az megsemmisítő lépés lenne a közösség előtt, megbélyegezné, lehetetlenné tenné további életét. Kossuth beszámolója saját elfogatásáról ugyanennek a magatartásnak ad igazat: „Három év előtt künn a hegyen a házi eb szokatlan ugatása fölvert éjféli álmomból, és gyertya- sugárt láttam a közeli domboldalról ablakomon belövelleni, s amint kitekintettem, szuronyokról csillámlott fölém a gyertyafény. És a polgári kötelesség érzete mellett (nem, 164 Völgyesi Orsolya tanulmánya felhívja a figyelmet a viselkedés értelmezésében az azonos kulturális kódok fontosságára. Teleki Pálnak Kazinczy Orpheuszban megjelent beszédéről van szó, amely Senecának A gondviselésről című művét magyarul idézi, a „helyénvaló bátorság mibenlétéről”: „íme egy látvány, mely méltó arra, hogy odafigyeljen rá a saját alkotásával törődő isten, íme egy istenhez méltó küzdőpáros: egy kemény férfi, összeeresztve a gonosz sorssal, még ha ő hívta is ki azt valamiképpen maga ellen.” Völgyesi, Etika..., I. m., 33. 165 Kölcsey Ferenc levele Szemere Pálnak, 1823. április 11. Kölcsey Ferenc, Levelezés II, 1820-1831, s. a. r. Szabó G. Zoltán, Universitas, Budapest, 2007, 68-69. (A továbbiakban: Kölcsey, Levelezés, II.) 166 Az 1825-27-ben, a pesti jurátuskodás után hazatérő Kossuth tájékozódása, önművelésének dokumentuma a Közönséges tekintet a történetírásra = Kossuth, Ifjúkori írások, 149-150.
