Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - KÖDLOVAGOK - Eisemann György: Fantasztikum és médium (Cholnoky Viktor: Olivér lovag)
EISEMANN GYÖRGY gondolt arra, hogy eljön a nap, amikor neki is leesik az álla[!], s azért a Séd habja csakúgy szalad tovább, mint addig... ”) Ugyanakkor éppen ez az ellentmondás világít rá a nyelv működésének „horrorisztikus” és fantasztikus jellegére, mivel a két eljárásmód - a szubjektívnek érzett világteremtő és a szubjektumfeletti nyelvteremtő - itt csak egymás felől érzékelhető, holott kizárják egymást, összefüggésük aporisztikus jellegű. Vagyis a szöveg horizontján viszonyuk szükségképp eldöntetlen marad, kettősségük teljes bizonytalanságot kelt. Az átok kozmikus ereje tehát módosítaná a világ meto- nimikus rendjét, és annak véletlenszerűen besoroló (sorszámozó) esetlegességét a metafora totalitásává növeszti. Ugyanakkor ez a változás a nyelv anyagisága (egy alliteráció) által történik meg, vagyis a hasonlítás metafizikájával (jelentésadó szellemi intenciójával) homlokegyenest ellenkező póluson: a névadás paronomáziaszerű alakzatában. Mintha referencia és önreferencia ugyanaz lenne vagy összeolvadna abban a feltételezésben, miszerint a nyelv önmagára utalása, mint egy szóra utalás, szintén referencia, s egyúttal tárgyakra utalás is lenne. E fantasztikumban találkozik (dialogizál) romantika és modernitás, mint az olvasatban egymást ellehetetlenítő, ugyanakkor mégis egymást fenntartó és egymásból látható nyelvezetek. A fantasztikum tehát a nyelvhasználatok történetiségének szembesítéséből is következhet, a változás egyik velejárójaként. A halálhírt egy lovas hozta, aki véletlenül állt meg a malomnál, s hebegve informált az eseményről. Csakúgy, ahogy a molnárné adja tovább az üzenetet, narrátori részletezéssel annak átvételéről: töredezetten, összefüggéstelenül beszélt, miképp a legénye felelt rá „valami érteden makogással”. De a molnárt nem más, mint a felesége zavaros „nyelvelése” győzte meg a gyászhír valódiságáról. Nem egészen mellékes, hogy Lőkös a társadalmi nemeket illető megkülönböztetést is tesz, amikor a lefetyelő, megdöbbenni képtelen elfogulatlanságot asszonyi képességnek vélelmezi." Ügy tűnik tehát, hogy a nyelv materiális aspektusa, ezúttal az élőszóként kiemelt hebegés, fecsegés, makogás, valamint a szintén hangzásból adódó véletlen alliteráció és rímelés (a névadás esetében) képesek arra, hogy lebírják a nyelv olyan „férfias” aspektusát, mely a maga elvontságában - és egyúttal humánus távolságtartással - beszélne a pusztulásról, a halálról. Továbbá, mintha illusztrációt olvasnánk egy Paul de Man-dolgozathoz: a nyelv emberfeletti
