Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)

TANULMÁNYOK - KÖDLOVAGOK - Eisemann György: Fantasztikum és médium (Cholnoky Viktor: Olivér lovag)

FANTASZTIKUM í'S MÉDIUM

(itt legalábbis férfifeletti) önkénye lerombolja az antropomorf illúziókat, melyek a természet és a lélek romantikus (vagy a világ és a nyelv wittgen- steini) párhuzamát feltételezték. A rémület, a borzalom forrása ekkor kétségkívül a nyelv anyagában, a hangzás matériájában keresendő, mely a halál jelét írja rá az életre, sőt, a fantasztikum fenti todorovi meghatározása szerint az élet és a halál közötti választóvonalat törli el, hogy minden emberi nézőpontot elbizonytalanítson.

Az asszony tehát „összefüggéstelen szavakkal” beszélt, így a nyelv hangzó anyagiságának előtörése ezúttal a mondat lerombolását és a szó emancipálódását idézte elő. A szó ilyen autonóm funkciója, szembenállása a szintaktikai szerkezettel - tehát megint csak tulajdonnévszerű alkalmazása - közismerten modern fejlemény, de a kérdés a fentiek nyomán most már az, hogyan, milyen följegyzőrendszerben jelenik meg a szó a szövegben, túllépve az alliterációk stb. által meghatározható líraiság keretein, azaz miáltal válhatnak e hangzási tapasztalatok nemcsak hagyományosan műfaji szerepük, hanem mediális befolyásuk szerint is fölismerhetőkké. Mi történik a szóval mint hanggal, mire képes vagy képtelen így mint értelemadás (értelemhordozás) és kommunikáció? A négy rövid fejezetből álló novella első részének vége a modern lírából - Arany János Naturam furcă expellas... című verséből is - jól ismert hang-harang paronomáziát írja a szövegbe, akár kiáltás és hirdetés, szó és áramló üzenet allegóriájaként fel- foghatóan. De Lőkös felismerte a rettentő, a „távolságtól döngő” morajt: „a rátóti kutyák ugattak, az Olivér úr híres hun kutyái”. A végkifejlet pedig ennek a morajlásnak az értelme vagy értelmetlensége lesz, annak függvényében, hogy mit közvetítenek vagy mit hagynak felfoghatatlanul ezek a hangok, miközben a távolból a közeibe érkeznek, és újra továbbhaladnak.

A második fejezet megakasztja a félelmetesnek szuggerált zörejek áramlását, s a szereplői nézőpontokat közvetítő függő beszéd helyett immár elbeszélői nézőpontból, közvetlenül a hangforráshoz, Olivér lovag házához, a ravatalához irányítja a figyelmet. S amiről tudósít, válaszként fogható fel arra, milyen mellőzhetetlenül kontextuális jellegű e nyelv anyaga, vagyis hogyan és miért képtelen értelmezetlenül maradni, s mindez hogyan függ össze azzal, ami kulturálisan emberi jelenségnek nevezhető. A szöveg ugyanis (a ravatal mellől) egyes emberi identitásformák elbeszélésébe vált,