Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - KÖDLOVAGOK - Eisemann György: Fantasztikum és médium (Cholnoky Viktor: Olivér lovag)
EISEMANN GYÖRGY világnézeti-tartalmi alapú osztályozásnak/’ A történet és a beszédmód modern különbségének és viszonyának jelölésében-érzékelésében pedig a fantasztikum - persze a romantikától kezdve előretörő - jelensége hatástörténetileg igen fontos szerepet játszott. Nem véletlen, hogy a modernitás ideológiai felügyeletét ellátni kész irodalompolitika számára - az 1950-es évektől - a hasonló eljárásokkal élő szövegek mindig fölöttébb gyanúsaknak bizonyultak. A fantasztikum medialitására kérdezés továbbá nem csupán egy újonnan kínálkozó szempont bevonására törekszik, hanem a modern elbeszélés nyelvének azon - a maga jelenkori aktualitása szerint föltáruló - sajátosságának kiemelésére, mely az ezredforduló értelmezői közegében olvastatja újra a fenti relációt (a beszéd és a történet, a diszkurzus és a narratíva összjátékát), csatlakozván azon kezdeményezéshez, mely tehát a hagyományos műfajok eklektikáján túllépve kísérli meg a modern prózanyelv leírását, összpontosítva az érzékelés és a képzelőerő, a referencia és a költői szó polaritásának közegfüggő szemantikájára. Cholnoky Viktor Olivér lovag című novellája minderre különleges lehetőséget kínál. Nemcsak azért, mert sok tekintetben, a modern művészet formatanának megfelelően, öntükröző módon színre viszi és tematizálja saját nyelvezete keletkezésének-alakulá- sának eseményeit, hanem mert - mint később kifejtésre kerül - hatástörténetileg éppen a benne alkalmazott (vagy hasonló) eljárások tesznek szert az ezredforduló mediális érdekeltsége fényében új aktualitásra és elevenségre. A fantasztikum játéka realitás és irrealitás között mindjárt és szükségképp veti fel a modern irodalom egyik alapvető poétikai vonásának, önreprezentáló karakterének sajátosságát, mint referencia és önreferencia viszonyát.7 A romantikához képest természetesen nem gyökeresen új fejleményből most először azt a jelenséget érdemes kiemelni, mely a szót magát mint jelölőt ebben a viszonylatban történetileg pozícionálta. Ahogy Rousseau-nál a névadás aktusa szolgált a dolgok megjelölésére, vagyis egy referens gesztus realizálására (mintha a nevek voltaképpen tulajdonnevek volnának), úgy később, ellenkezőleg, a dolog és a szó közötti kapcsolat megtörése (nem a tárgynak, hanem a jelnek a referálása) lesz a szót lényegében újra tulajdonnévként kezelő szemlélet velejárója. E tendenciára - a sausurre-i szemlélet horizontján - már Jakobson is felhívta a figyelmet a poétikai funkció (jel és tárgy kettéválása) azon általa hozott példái révén, melyek, nem véletlenül,
