Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - IRODALOM ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET TALÁLKOZÁSA - Szalay Adriana: A művészetek közegszerű működése
A MŰVÉSZETEK KÖZEGSZERŰ MŰKÖDÉSE 65 A Hét 1891/18-as számában megjelent Pékár Gyula-novella, az Egy arckép a falon igazi szecessziós víziófüzér. Egy, a novemberi délutánban az ablak mellett arany pillangókról emlékező, az érzésekből kiábrándult elbeszélőt állít elénk. Érdekesség, ami a médiumköziség kapcsán már felmerült, hogy itt is az ének, vagyis a hang mint médium kerül az érzékeltetés előterébe. Az érzések lavinájáról hallunk, miközben a Carmen-négyes, illetve egy Chopin-mazurka szól. „S a felhőgondolatok csak gomolyognak tovább: sötét egyvelegbe szövi össze őket a bús novemberi múzsa. [...] Sötét bennem ez a novemberi délután s oly homályosak és fáradtak az érzések, melyek lelkemben szoronganak.”16 „Valaki nesztelenül besuhan s leül mellém az ablakpárkányra. Arcát nem láthatom, mert háttal van a világosságnak, de érzem, hogy mosolyog s szemei ábrándos élettel vannak tele. Jó barátom, az ifjúság az: az én eltűnt ifjúságom. [...] Csodás hangszere van e barátomnak: egy édes hangú mandolin. [...] E pillanatban úgy érzem, a mandolin forró nyaka szinte arcomhoz ér, húrjai szinte mosolyognak -, s egyszerre csodás hangtól rezdülnek meg. Ah, ez az a hang! - Hogy írjam én le e hangot? Színe meleg creme szín, érintése forró, mint a Carmen szeme pillantása s illata hódító, mint a jázminé, édes, de a fájdalomtól édes. [...] Ah, de hisz minden embernek külön nyelve van, melynek nincsenek szavai, s mely másra nézve elsajátíthatlan. [...] a mandolin [...] dalai beleszövődnek gondolataimba.”17 „Komorodik az idő: a nyugati ég nagy vörös gyulladásos sebben agonizál. Az arckép észrevétlenül - lassan - homályosul - [...]. Minek győzzem meg arról magam még egyszer és ezredszer, hogy nem tudok igazán szeretni?”18 Az idézetben kép és hang összjátéka a megalkotottságra tereli a figyelmet. Tulajdonképpen történetnélküliséggel állunk szemben, lelki üresség íródik szét a novellában. A mandolinjáték mint külső és a víziószerűség mint belső, vagyis a hang és a kép egymást értelmezve fonódik össze a novellában, ezáltal éppen az összjáték válik hangsúlyossá. Az írott szövegben nem láthatjuk a képet és nem hallhatjuk a hangot. Ezért a befogadásnak, vagyis az olvasásnak kell mindezt megjelenítenie, illetve hallhatóvá tennie. A hang egyszerre láthatatlan és jelenlévő: „levés
