Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - IRODALOM ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET TALÁLKOZÁSA - Szalay Adriana: A művészetek közegszerű működése
84 SZ U.AY ADRIANA Nem hiszi, nem, ha az anyja mondaná, de ha a saját szemével látná is. - A szeretete tűz, mint az az érc a kohóban és a hite erős, mint az acél, amely belőle válik. Egy nagy pók ereszkedett le elébe a tetőről, befricskázta a tűzbe és azután ismét nézett és nézett mozdulatlan arcvonásokkal. Ha látja valaki, azt hitte volna, hogy nem gondolkozik semmiről. Amint az árnyak a falakon vonaglottak, úgy tetszett neki, hogy az egész otromba épület inog, süllyed.”13 Irodalom és festészet egybefonódására példa lehet Pékár Gyula Az álmok kísérteiéi című novellája A Hét 1891/48-as számából. Az elbeszélő halott festő barátja mellett virraszt, miközben annak feljegyzéseit olvasgatja. A festő így ír naplójában: „E képen ecsetem minden rejtelmes poézisével dolgoztam: e hímes rétre egy csodás nőalakot akartam én kicsalni képzeletem kaméliás kertjéből.”14 A naplóíró elmeséli, hogy álmában megjelenik neki az a nőalak, akinek - úgymond - érzi az arca kifejezését. Megelevenedik előtte saját festménye, és ő belép a vadvirágos mezőbe. Amikor a nőalakot utolérné, „fekete halálfő” mered rá. A naplóban így magyarázza az álmot: „Hát ilyen az a kísértő géniusz: ha lelebbentjük a fátyolt arcáról, akkor halált lehel ránk?! [...] ama végtelen utáni vágy, mely megöl, ha a szemébe akarunk nézni”.15 A festő úgy érzi, nem tudja a képet befejezni, s ezzel ér véget a feljegyzés. A naplót olvasó barátnak úgy tűnik, a halott megmozdul és a holdfényben befejezetlen festménye felé tekint. Világosan érezhető itt az interpretáció kimozdításának igénye, méghozzá az álomkép dimenziója mentén. A nagyfokú vizualitás a szövegben mégsem a látvány közvetlen megragadására törekszik, hanem annak hatását próbálja egy másik médiumra utalva fölfoghatóvá tenni. A nyelven belül hozzáférhetetlen vizuális érzéklet megnyilvánítási módjáról van szó: egy festmény terében a halálfővel való találkozás sokkoló látványa csak elmondható, de nem ’mutatható meg’. A befogadásban mindez a végtelen utáni vágy allegóriájaként rögzül. A műalkotás heteronóm volta kerül előtérbe, úgy, hogy az alkotás megformáltságát a befogadás - látvány és megnyilatkozás között mozgó - keretében gondolja el. Vizsgálandó tehát, hogy az irodalmi szecesszió milyen csatornákat használ és hogyan köti össze őket a nyelvvel, különös tekintettel a stílust magát médiumként értelmezve a képi és zenei közegek egymásba nyitására.
