Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - IRODALOM ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET TALÁLKOZÁSA - Cséve Anna: Lirizálódás mint összművészeti jelenség a századfordulón. A Ködlovagok világa
62 CS K VE A WA Veronában) című rajzának fehér csuklyás apácáival. Sőt, a motívum jelen van Elek Artúr Ilária című novellájában, a fehérbe öltözött halottvivők figuráiban is. „Körülnéztem, és ekkor az egyik betorkoló utcában megvillant valami fehér: egy kámzsás és csuklyás ember fehérsége. A temetési menet ekkor fordult be egy kis keresztutcába. Hirtelen utána eredtem. De a keresgélő emberek hirtelensége: az álom, meg az ébredés közt veszteglés, - egy vad föllüktetés és utána elernyedés és dobogó szívvel hallgatódzás. Elkéstem, mint annyiszor: a menet eltűnt, mint a varázslat, csak gyönge tömjénszag érzett utána.”H A valóságtól elzárt szigetiét a vízió, az álom öntudatlan terepe. A lidérces fantasztikum világa alkalmas volt a nem sejtett érzelmek, a tudattalan tartalmak előhívására. Gulácsy Lajos Álomképének központi alakját - valójában önarcképét - félig majom, félig nőalak, a koponya szimbólumával ábrázolt halál kíséri. Mednyánszky halálmisztikával áthatott, szellemalakokat ábrázoló festményeinek’7 képi formái szorosan kapcsolódnak a századforduló jellegzetes irodalmi motívumaihoz. A látomásos, fantasztikus vagy kísérteties mesevilágot teremtő novellák az olvasót irracionális helyzeteken vezetik végig. A hagyományos időábrázolásról és térhatásról lemondva, szabad képzettársítások segítségével a viszonylagosság élményét teszik átélhetővé. írók és képzőművészek a valóságból az irreálisba vezető természetes állapotok, jelenségek - az álom, a vízió - felhasználásával a világot egységében kívánták láttatni, rámutatva a részleteket összekötő titkos kapcsolatokra. Az új művésztípus a magányos, kóbor lovag, Don Quijote számtalan alakmásának képében jelent meg a századforduló szépprózájában. A középkori lovagparódia tematikája alkalmas volt arra, hogy rákérdezzen a művészpálya jelenkori feladatvállalásaira, a személyes írói sors kérdéseire, hiszen a korábbi minta, a 19. század író-próféta szerepköre nem bizonyult folytathatónak: „Egy magasabb férfi jött lóháton és kezében régimódi kopját tartott. Póklábú lovának a szúgyét nehéz páncélok födték és ő maga is mellvértet, ércsisakot viselt, mint a régen elvérzett lovagok. A másik utas kísérője lehetett a különös embernek, mert szamáron ült és az ölében hordozta a hórihorgas lovag lábvértjét. (...) Sápadt lapok azt mondják a lovagok krónikájában, hogy a hősök csak azért születnek, hogy tisztán és nemesen haljanak meg.”5*
