Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - IRODALOM ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET TALÁLKOZÁSA - Cséve Anna: Lirizálódás mint összművészeti jelenség a századfordulón. A Ködlovagok világa
CSF.VI-' ANNA kánonok követője volt. Hollósy Simon 1903-ban vallott művészetfelfogása szerint „Mindenféle művészet-kompozíció, drámai koncepció csúf, hiú hazugság... A magából születő egyszerű közvetlenség az egyedül igaz művészet, a kifejezésben embert teremteni, amint az él, tájképet, állatot. Reggelt, estét stb. ez a művészet.’” A poétaszerepnek számos körülírása ismeretes: „micsoda poéta ez a piktor”4; „nagyon kiváló poéta-festő”;5 „ha nem lett volna festővé, válhatott volna belőle poéta”6; „a művész egyenrangú benne a költővel”;7 „a színekben kifejezett misztikus hangulatok erőteljes költője”;* poéta-szívű;9 „ez a költő, ez az alkotó művész”;1“ „először is igazi poéta”;11 „az újságíró kénytelen volt némiképp átalakulni költővé”.12 A még hosszan folytatható idézetsor poéta-variánsai meglepően különböző és jelentősen eltérő tartalmakat, írás- és festésmódokat foglalnak magukba, egy sorba kerül például Balzackal Thury Zoltán vagy Horovitz Lipóttal Mednyánszky László. Ezt a poéta-szimbólumot a novellisztikában is megtaláljuk Lövik Károly Nathanael. Hoffmann utolsó meséjében-. „Ki vagyok? Egy kóbor lovag vagy kóbor költő”.15 A „költő” személyisége és annak szimbolikus sorsa, szintén Lövik Károlytól véve a példát, a „magyar halál” víziójáig tágul az Amyéktánc című novellában: „az elhagyottaknak és szomorúaknak legnagyobb költője, a halál, akinek a legszebb álmokat köszönhetjük, a magyar halál”.14 A „költő” jelentésmódosulásai sokszorozód- nak, egyre tágabb értelmezési lehetőséget fogadnak magukba. A jelenség a korszak értékorientációjának változását jelzi, mely Csáth Géza összefoglalásában művészetkritikai igénnyel találkozik:, Amelyik művész nem tartja szükségesnek, nem ambicionálja, hogy ebben az értelemben, azaz mindenekelőtt lírikus legyen, vagy helyesebben: akinél a kifejezésben ösztönszerűen, félreismerhetedenül meg nem nyilatkozik, ő maga, az ember - az igazi érdeklődésre nem számíthat.”15 Hogyan helyezik magukat a művészek - az irodalomban a szerző, a képző- művészetben a festő, grafikus - a lírikus pozíciójába ebben az újraértelmezett művészeti és kritikai gyakorlatban? Az alkotás nem más, mint lelkiállapotok hangulatszimbolikus megjelenítése: érzés, impresszió, fantázia, áhítat, sugallat, álom, inspiráció, extázis.16 A kortársak a lírai kifejezésformákkal'7 hozták kapcsolatba az írás és rajzolás, ecsetkezelés, sőt sokszor az újságírás kitűnő eredményeit is. így vált a művész és általában az alkotó szinonimájává: a költő. A szuverén művész műveiben és életformájában „ösztönszerűen, félreismerhetetlenül” megnyilatkozott: „ő maga, az ember”. A kortársak a művészetté formált életben látták a személyiségteremtés új lehetőségét. Ennek az elgondolásnak része volt,
