Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)

TANULMÁNYOK - IRODALOM ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET TALÁLKOZÁSA - Gellér Katalin: Ködlovagok, maszkok, fantázialények: Irodalom és képzőművészet találkozása a Ködlovagok című kiállításon

KÖDI.OVAGOK, MASZKOK, FANTÁZIA KÉNYEK

mandzsettával és kúp alakú barettel olyan Don Quijote-megjelenés volt, aki szempillantás alatt meggyőzte a szemben állót, hogy ő igazán és lényegében Don Quijote de Gulács” - írta Dénes Zsófiád0

Már betegen, klinikai kezelése alatt, Juhász Gyula albumába Bol Bol néni cukrászdáját is megrajzolta, mely a leírás szerint „Don Quixote szélmalma mellett” volt. A költő meghatározó élményei közé sorolta Gulácsy Don Quijotét ábrázoló képét: „Csöndes téboly meredt rám erről a képzeleti arcról, és én sokáig nem tudtam elmenni tőle. Vonzott és megdöbbentett” - írta.31 A festő pedig épp Don Quijote kapcsán ismerte fel a művészettel való mély azonosulásban rejlő fenyegetést, a szerepjátékokban való elme- rülésben a tudathasadás felé vezető utat. „Elkényeztetett a művészi látás. Elámított, mint bűvész a közönséget. Többet tett: hipnotizált, Don Quijote lettem volna, ha egészen elkábulok.”32

A korszak írói és kritikusai, köztük Csáth Géza és Fieber Henrik, Kacziány Ödön régi allegóriát feldolgozó halál-lovasában (Mors eques, 1903) is szimbolikus-misztikus művet láttak. A lovagló halál tradicionális szimbolikájával szemben Gulácsy rajzainak többsége, ahogy Fáy Dezső Pnpírszeletek elnevezésű (1909) albumának lovast ábrázoló rajza - vázlatossága, töredék volta folytán is - ambivalens tartalmú, a nézőre bízza a mű gondolati tartalmának kibontását.

Gulácsy a kosztümviseléssel, legyen az Don Quijotét vagy a reneszánszot idéző viselet, mintegy megkettőzte önmagát, a mindennapok szürkeségéből átlépett a fantázia világába. Az én kettéhasítása álomra és valóságra nála kezdetben tudatos cselekedet. Önarcképein és fotóin reneszánsz ifjúként, Daniéként, Hamletként, németalföldi zsánereket idéző parasztként (Cogito ergo sum vagy Csapszék a tökfilkóhoz, 1903) és papi ruhákban is feltűnik (lásd pl. Abbés önarckép, 1906). A szerepjáték egyrészt menekülés volt a mindennapokból a „szép ábrándok” világába, másrészt a résztvevőket egységesítő, az élet táncára utaló karnevál kavargásában való feloldódás. Több munkáján kosztümös, álarcos figurák tűnnek fel, például a Bohóc szájában szegfűvel (1907-1909) és A hídon bolondos, furcsa népség vonul keresztül című festményein. A szerelmespárok is általában a reneszánsz vagy a romantika korát idézik, mint például az Idill (1910) című krétarajzán a férfi öltözete. Érzelmi sűrítettségük és formai nyitottságuk a felszínt beborító -