Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - KÖDLOVAGOK - Kardeván Lapis Gergely: Versengő valóságok koncepciója a századvégi művészregényekben
VERSENGŐ VALÓSÁGOK KONCEPCIÓJA A SZÁZADVÉGI MŰVÉSZREGÉNYEKBEN 137 szi pillanataiban.”” A harmadik szereplő, egy festőnő fölléptével kibontakozó szerelmi háromszög hamarosan mint „stílusirányzat-háromszög” lepleződik le az olvasó előtt. A három szereplő három modern művészeti irányzat követője: az író, Arzén a naturalizmusé, a két festő, Paula és Ernő az impresszionizmusé és az akadémizmusé. Ha tovább akarnánk finomítani, akkor Arzén a Bourget-i analitikus lélektaniság követője, Ernő pedig az akadémizmus müncheni iskolájában tanulta művészetét. Művészeti tárgyú vitáik valamelyest emlékeztetnek Claude Lantier és író barátja, Pierre Sandoz beszélgetéseire Zola regényében. A Művész szerelem városi tájleírásai a magyar irodalmi impresszionizmus korai példái. E vizsgálat szempontjából azonban fontosabb a regény rafinált elbeszélő szerkezete, amely a valóságszintekkel való játékban egy „önmagát író” fikciót, vagy másképp fogalmazva, a Gérard Genette körülhatárolta metalepszis speciális esetét valósítja meg,iJ amelyet Dorith Cohn „belső metalepszisként”34 határoz meg. Arzén, a regénybeli naturalista író, elhódítja Paulát Ernőtől. Boldogságuk nemcsak a bűntudat miatt nem lehet teljes, hanem azért sem, mert Arzén a regény teljes cselekménye alatt egy regényen dolgozik, melynek hősnőjéhez Paulát „experimentálja”. Szánt szándékkal olyan helyzetekbe sodorja, mint az íródó regény hősnőjét, hogy analizálhassa és megörökíthesse reakcióit: „Paulát néhányszor olyan helyzetekbe sodorta, amilyenekben regényhősnője forgott, hogy lássa: úgy fog-e nyilatkozni, mint ahogy megrajzolta.” A szerelem helyét a naturalista viviszekció veszi át. A regényben íródó regény (a fikció 2. szintje) logikája alakítja magát a (fikcionált) valóságot (a fikció 1. szintjét). A regényben íródó regény egyszerre közeledik végkifejletéhez a kezünkben tartott regénnyel, hiszen a kettő - ahogyan az olvasó a végén rádöbbenhet - valójában egy és ugyanaz. Az így előálló ontológiai paradoxon eldönthetetlenné teszi a két fiktív valóságszint hierarchiáját, felborítja a „valóságábrázolás” ok-okozati rendjét. Külön figyelmet érdemel, hogy a valóságszintek közötti határt nem a láthatatlanságból előlépő elbeszélő lépi át, hanem a fikció két szintje cserél helyet egymással (tükröződik egymásban). A fiktív történet szintjén végbemenő
