Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)

TANULMÁNYOK - KÖDLOVAGOK - Kardeván Lapis Gergely: Versengő valóságok koncepciója a századvégi művészregényekben

KARDKVAN' LAPIS GKRGI-.I.Y

megújulását, és egyben a nagy szerelmet is meghozta számára. Az ihlető modell (ez is a művészregény fontos szerepköre) egy párizsi asszony, aki „mintha napfényből és gyászból lett volna összeszőve”. Művész és modell teremtő együttese a „legszebb modern arckép” alkotója lesz. Evek múltán, az asszony lányának vidékről való hazatérése után a következő jelenet hozza meg a fordulatot:

„Ekkor Bertin felkelt, kézen fogta Anette-et, odavezette anyjának arcképe alá, és a reflektoros lámpa fényében megkérdezte a vendégektől:

— Nem megdöbbentő ez?

A hercegnő annyira meglepődött, hogy egészen magán kívül volt és egyre ezt ismételte:- Istenem! Hát lehetséges ez?? Istenem! Hát lehetséges ez? Hiszen ez föltámadás! ”2í

A lány édesanyja fiatalkori arcképének hasonmása. Ez a hasonlóság fölborítja mindkét szereplő, az alkotó és a modell életét. A festő, mintegy az arckép mágikus hatásától kényszerítve, újraéli a hajdani nagy szerelem ez alkalommal - művészileg is - beteljesülhetetlen sóvárgását, sorsa a pusztulásba rohan. Maupassant a századvégi művészregény újabb szerkezeti variánsa előtt nyitja meg az utat: a Doppelgánger-típusú művészregények előtt. A regénybeli műalkotás itt nem úgy nő túl a fikcionált valóságon, mint az artistapár vagy Claude Lantier fő műve, mely önmagában az élet ellenértékévé válik. A regénybeli műalkotás, mint hasonmás, egyenesen a regény világának határait ostromolja, hiszen fölborítja a benne megteremtett világkép kereteit. Az egyik regényalak groteszk megkétszereződése olyan szimbolikus üzenet, mely csak az olvasó és a narrátor számára hordoz jelentést, a fikció síkján a szereplők nem reflektálnak botrányos voltára.

Mindez nem lenne ilyen magától értetődő Maupassant regénye kapcsán, ha nem született volna meg rá néhány évvel Oscar Wilde híres regénye, a Dorian Gray arcképe (1891). A modell helyett öregedő arckép története közismert; a téma mitológiai és irodalmi előképeit Ovidiustól Balzacon át Poe-ig szintén hosszan lehetne sorolni.24 Jelen vizsgálódásom szempontjából a következő részletek érdemelnek figyelmet: A cinikus