Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)

ELŐSZÓ

11

és a világ között), tehát valamilyen módon észlelnek, értelmeznek, amin keresztül megértésre jutnak másokkal” - idézi Szalay Adriana az általánossága ellenére is megvilágító erejű tételt. A ma távlatából tehát az a paradigma- váltás vagy szerényebb megfogalmazásban elmozdulás lesz érdekes, amely ebben a köztes térben történik meg, a művészi (és nem művészi) látás- és kifejezésmódban.

Ennek az elmozdulásnak már a századforduló önértelmezésében is egyik emblematikus metaforájává a köd válik. A köd, a homály, a szürkület, az „atmoszférikus jelenségek” láthatóvá teszik a láthatatlant: azt a teret, amely a látó és a látvány közé ékeló'dik, és amely a mindennapi észlelésben rejtve marad. Tárgyszerűsítik, megtestesítik azt a mind erősebb tapasztalatot, amelyet a világérzékelés szubjektivizálódásának nevezhetünk. A látás fizikai/ fiziológiai szubjektivitása (fényviszonyok, látószög, időjárás stb.) lassanként az érzékelés kulturális kódoltságának és mediális feltételezettségének lesz a jelölője. Az impresszionista festészet és annak kritikai fogadtatása, e kettő párbeszéde világosan mutatja ezt a folyamatot: a látás fizikai peremhelyzeteinek imitálása a kritika számára szubjektivista (vagyis: nem imitáló, nem mimetikus) kifejezésmódnak minősül, és ez visszahat az alkotói önértelmezésekre, magára a festői gyakorlatra: vállalt önképpé válik.

A köd a művészet láttató, performatív erejét „materializálja”. A meg- alkotottság, a színre vitel nem elrejtőzik, hanem ellenkezőleg: előtérbe kerül, a jelszerű karakter, az alkotottság-jelleg, amint erre Bednanics Gábor felhívja a figyelmet, minden művészeti ágban egyaránt hangsúlyos lesz. Annál is inkább, hiszen a megalkotottság egyben médiumfüggő tapasztalatként rögzül: a művészetek önálló nyelve lehetetlenné teszi a művészeti kifejezésformák közveden egymásba fordítását. Mi biztosítja akkor mégis a művészetek - a századforduló számára oly fontos - egységét a stílusplimilizniiis korában?

Az esztétizmus gyűjtőfogalma5 az egyik legvilágosabban adódó közös jegy megragadására törekszik, arra a Nietzsche által a klasszikus modernség hajnalán megfogalmazott - korszakjelölő - tapasztalatra, amely szerint a világ kizárólag esztétikai jelenségként igazolható. A (művészieden) világ és az öntörvényű művészet szembeállítása azonban nem feltételezi egy egységes esztétikai kód létét, éppen ellenkezőleg, a szabályesztétikáktól és a világ