Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
ELŐSZÓ
12 „normalitásától” vett távolság minden normaszerű modell és leírás érvényét megkérdőjelezi. Az éndimenzió előtérbe kerülése, a lirizálódás mind erre a jelenségre utal: idegenkedés a sablonoktól, az egyéni kifejezésmód, az eredetiség kultusza. Ide kapcsolódik a második közös tapasztalat a századforduló esztétizmusában: a kódolhatatlan - mert megismételhetetlen —, öntörvényű műalkotás, amely ugyan közvetít befogadó és alkotó belső világai között, de csak rá egyedileg jellemző módon: kizárja a szabályokba foglalást, a művészet normatív leírását. Miközben az alkotó — csak művén keresztül megközelíthető - belső világa, a csak rá jellemző látás- és kifejezésmód lesz a mű egyetlen autentikus vonatkozási pontja, az én képzetei legalább annyira távol igyekeznek kerülni a pragmatikus világérzékelés sablonjaitól, mint a műalkotáséi. A lélek, az érzelem, a hangulat, a líraiság „ködös” metaforái éppen a ki- és megismerhetetlen, megismételhetetlen és ennyiben kódolhatatlan kommunikációs csatornát jelölik alkotó és befogadó között. A szubjek- tivizált alkotói nézőpontnak és befogadói élménynek a művilág szubjektumformációinak elmosódottsága felel meg: alakmások, maszkok, szerepjátékok, hibrid lények, álom- és fantáziavilágok'1 népesítik be a lélek emígy színre vitt ismeretlen, rejtélyes világát, amelyhez csak a képzelet, a váratlan, az idegen vezethet el. A rejtélyes, kiismerhetetlen művi világ megjelenítésére nem lehetnek alkalmasak a művek bevett realitásképző módszerei: a tér és időszerkezet, a történetegység, a kompozíciós koherencia is megújul: divatba jön a töredék, a történetforgács; előtérbe kerül a metaforizált tér és időszerkezet, a szimbolikus alakítás. A „lélek valósága” - szemben a valóság világával - nem foglalható kódok, sablonok és normák szorításába. A normákon túllépő esztétista művészideál ölt testet a kötet címébe emelt „ködlovag” figurájában. A Don Quijote-i fogantatású szimbólum egyszerre utal a pragmatikus világtól vett távolságra és a művészszerep esendőségére, körvonalazhatatlanságára is. Ertelmezéstörténeti útja pedig - Ambrus Zoltán Cevantes-tanulmányától, Krúdy leleményétől a Thurzó Gábor-féle köteten és annak Márai-előszaván át egészen a jelen kötetig - világosan mutatja azt az irritációt, amely a ködlovag-figura értelmezésének lezárhatatlanságából sugárzik ki, mind a mai napig.
