Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - KÖDLOVAGOK - Dancsecs Ildikó: A „látvány” poétikája a századforduló novellisztikájában (Gozsdu Elek: Őszi eső)
118 DANCSECS II.DIKÓ hangsúlyosan metaforikus szerkezeteken, nem pedig metonimikus érintkezésen alapul - Krúdy vagy Kosztolányi korai novelláiban teljesedik ki, ahol az erősen retorizált nyelv és az elbeszélés metaforikussága alapvető sajátosság: „Érzelmi megismerésnek két iránya van, az egyik az önmaga, a másik a kifelé mutató. [...] az egyén a tárgyi észleletekben önmaga megismerése felé halad, míg el nem érkezik a pontig, melyben szétválaszthatatlanul egynek érzi magát a tárggyal vagy a jelenséggel. Ennek az alapállásnak a nyelvi formái a jelentéstani átvitelek, cserék és analógiák, melyek az érzéseket és állapotokat a külső világ megnyilvánulásaiként rögzítik.”15 Egyfelől tehát a novellák szóhasználatában bekövetkezett hangsúly- eltolódás - vagyis amire a stilisztikai irányultságú kutatás is rámutatott, a vizualitást idéző szenzuális leírás erősödő tendenciája - formanyelvi, elbeszéléstechnikai újító jelentőséggel bír. Eltávolodik a metonimia alakzata által szerveződő szövegegység struktúrájától, és a novellák sajátos tropologikus felépítésével a szövegeknek olyan nyelvi-poétikai felépítését eredményezi, amelyben egy-egy metafora tesz szert az egész textust behálózó és meghatározó szövegszervező erőre, kialakítva így az egész elbeszélés metaforikus szövegvilágát és cselekményét. A szó mint metafora dominanciára tesz szert, a narratívába kerülve megváltozik a státusza: poétikus diszpozícióba kerül, és a szóban magában létrejövő szemantikai innováció válik az egész elbeszélés alapvető mozzanatává. „Egyedi metaforából egyedi történetet bont ki.”16 A prózanyelvi metafora legsajátosabb eljárása, hogy a leírást úgy működteti, hogy a részletezett világ a főhős alakmásává váljon, kiterjeszti a szóban rejlő metaforikus szemantikát, képessé válva egy jellem megformálására, cselekvőképességének meghatározására és megváltoztatására. A „látvány” tehát az irodalom különös mediális adottságai és verbális feltételezettsége miatt a vizuális élményt másként rögzíti: egy irodalmi szövegben megjelenő „kép” nem vizuális, hanem nyelvi képződmény, metaforikus struktúra, vagy Mitchell meghatározásával élve „verbális ikon”17. Bednanics Gábor monográfiájában ezek alapján a századvég irodalmára oly gyakran alkalmazott „hangulatiság” fogalmának újragondolására tesz javaslatot: „az impresszionista irodalmi sajátosságok akkor válnak nyelvi artikulációjukat tekintve relevánssá, amikor a formálásra helyeződik a hangsúly, nem pedig a benyomások direkt rögzítésére”.18 Az elbeszélésekben megje
