Endrőczi Elemér: 100 éves a magyar orvostovábbképzés 1883-1983 (Budapest, 1983)
IV. fejezet: A magyar szakorvosképzés és szakképesítés történeti áttekintése
bizottság elnökévé az Orvostovábbképző Intézet igazgatóját vagy más, magas tudományos képesítéssel rendelkező szakembert nevez ki. Az OSZV az egészségügyi miniszter közvetlen felügyelete alatt működik és költségvetéséről az Orvostovábbképző Intézet költségvetésében gondoskodnak. A rendelet megjelenése óta az Orvostovábbképző Intézet szervezeti keretében működik az OSZV, amelynek jogkörét az 1978. évi miniszteri rendelet tovább módosította. Külön kell említést tenni az általános orvostan, mint önálló szakterület, szakképesítési jogosultságáról. Meglehetősen hosszú vita folyt az új szakma elnevezéséről, a képzés feltételeiről és a vizsgáztatás módjáról, mielőtt 1974-ben az egészségügyi miniszter intézkedett az általános orvostani szakképesítésről. Olyan kérdések merültek fel, mint a falusi és városi körzeti orvosi tevékenység közötti különbségek, a belgyógyászat, az általános orvostan és a társadalomorvostan viszonya stb. A kérdés még ma sem nyugodott meg, és újabb reformok várhatók. Rendkívül fontos, hogy a hazai orvostársadalom 16—17 százalékát jelentő orvosrétegnek a szakmai felkészítése és fejlődése kiegyensúlyozott, a szakmai feladatoknak megfelelő legyen. A probléma ellentmondásaira utal az a tény, hogy a rendelet megjelenése után, vizsga nélkül szakképesítést kapott 1100 körzeti orvos, de azóta évenként alig 30—40 körzeti orvos jelentkezik szakorvosi vizsgára. A szakorvosi képesítési rendszert az elmúlt évtizedekben számos jogszabály módosította. A tudományos társaságok, intézmények és speciális szakterületen dolgozó orvosok ismételten javaslatokat terjesztenek az egészségügyi miniszter vagy az OSZV elé, új szakmák bevezetését és a képzés reformját sürgetik. Alig vitatható, hogy a leggondosabban előkészített jogszabály is megszületése pillanatában már magában hordja a reform gondolatát. Az egészségügyi ellátás fejlődése, az orvostudomány szakosodása, az intézményhálózat differenciálódása szükségessé teszi a szakképesítési rendszer folytonos gondozását és a társadalmi igényeknek megfelelő módosítását. Az 1970-es évek közepén az Egészségügyi Minisztérium széles körű véleményezésre támaszkodva (tudományos társaságok, országos intézetek, orvostudományi egyetemek, szakigazgatási szervek, Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete stb.) elkészítette a szakorvosképzés és szakképesítés reformját. Közel 100 intézeti, testületi és egyéb véleményre támaszkodott az 1978. évi egészségügyi miniszteri rendelet és végrehajtási utasítás. Egyidejűleg a rendelet korszerűsítette a továbbképzéssel kapcsolatos szervezeti és tartalmi követelményeket is. Az 1978. évi rendelet az általános orvosi diplomával elsőként megszerezhető szakképesítések számát 29-re, a ráépített képesítések számát 28-ra emelte. Az 57-féle szakképesítési lehetőség elsősorban a nagy alapszakmák differenciálódásából adódó fejlődés következménye. Fogorvosi oklevéllel négy, a higiénikus oklevéllel hat szakterületen lehet szakképesítést szerezni. A rendelet módosította a szakmai gyakorlati időt és az alapszakmákban négy, illetve öt évre emelte, míg a ráépített szakmák képesítéséhez 2—3 évet határozott meg. Minden eddiginél szélesebb körben írja elő a rendelkezés a ,,szakképzési időn belül végzendő minimális kötelező kiegészítő szakgyakorlatokat és tanfolyamokat". Ezeknek az időtartama egyik-másik szakterületen egy évet is elérhet. A rendelet értelmében a szakmai gyakorlati időt, különösen a ráépített szakmákban, csak szakmailag és technikailag felkészült intézményben (általában országos intézet) lehet eltölteni. Nyilvánvaló, hogy a munkahelyek 50
