Endrőczi Elemér: 100 éves a magyar orvostovábbképzés 1883-1983 (Budapest, 1983)

IV. fejezet: A magyar szakorvosképzés és szakképesítés történeti áttekintése

Meghatározták, hogy mely gyógyintézetek és osztályok jogosultak a szakorvosi cím megszerzéséhez szükséges foglalkoztatásra. 3. A cím használatának jogosságát a törvényhatóság helyi első tisztviselője határozta meg, de gondoskodott a rendelet az Országos Orvosszövetség, az Országos Közegészségügyi Tanács szerepéről is. Hiteles névjegyzéket állítottak össze és tettek közzé. 4. Lehetővé tette a külföldön eltöltött gyakorlati idő elismerését is. 5. Alapvető hiányossága volt a rendeletnek, hogy csak a gyakorlati idő igazolására támaszkodott, és nem írta elő a szakorvosi vizsga letételét, sőt még működési bizonyítvány bemutatásáról sem gondoskodott. Ebből adódik, hogy a rendeletnek elsősorban az összeíró, névjegyzék jellegű szerepe került előtérbe. Jelentős előrehaladást jelentett a szakorvosi képesítésben a belügyminiszter 1936. évi rendelete. Míg az 1924. évi körrendelet inkább általánosságban „rendezte", addig ez a rendelet de facto szabályozta a szakorvosi cím használatát. Ezzel kapcsolatban egyértelműen kimondja: ,,A szakorvosi (specialista) cím használatára az az orvos jogosult, aki az egyes orvosi szakmákban megkívánt gyakorlati időt szabályszerűen kitöltötte és a szakorvosi vizsgát az Országos Szakorvosképesítő Vizsgabizottság (OSZV) előtt sikerrel letette." A rendelet bővítette azoknak a szakmáknak és betegségcsoportoknak a körét, amelyekből szakorvosi képesítés megszerezhető. Új vonása volt a rendeletnek, hogy felismerték annak szükségességét, hogy egyes szakképesítésekhez bizonyos gyakorlati és elméleti ismeretek elsajátítását más szakmákból (határterületekről) is előírják. A rendelet értelmében több szakmában hosszabb lett a gyakorlati idő: a legtöbb klinikai szakmában 4 évre emelik és meghatározzák a kötelező, illetve a kiegészítő gyakorlatok időtartamát is. Fontos intézkedés volt a szakorvosi képesítésre jogosult intézmények és osztályok kijelölése. A rendelet kimondja, hogy ,,A szakorvosi képesítéshez megszabott gyakorlati idő csak azokban a gyógyintézetekben (egyéb orvosi intézetekben), illetőleg azoknak az osztályain tölthető el, amelyek erre külön feljogosítást nyertek. A feljogosítást a gyógyintézet (egyéb orvosi intézet) vezetőjének az intézet fenntartója útján benyújtott kérvényben a belügyminisztertől kell kérnie. A kérvényhez mellékelni kell a feljogosítást kérő gyógyintézet (osztály) orvosfőnökének életrajzát, szakorvosi minőségének igazolását, tudományos munkásságának ismertetését, a gyógyintézet (osztály) férőhelyeit és betegforgalmát feltüntető statisztikai adatokat, egyéb orvosi intézeteknél a felszerelésnek és az ott folyó tudományos munkálkodásnak a szakismeret elsajátítása szempontjából való részletes ismertetését." Továbbá a rendelet intézkedik arról, hogy ,,A feljogosítás felett az Országos Közegészségügyi Tanács meghallgatásával a m. kir. belügyminiszter a m. kir. vallás és közoktatásügyi miniszterrel egyetértőleg határoz". A rendelet részletesen tartalmazza a vizsgabizottság szervezetét, összetételét, a vizsgabizottság elnökének jogkörét és feladatait, továbbá a szakvizsga menetét. A vizsgabizottságot minisztériumi vezető tisztviselő irányítja és a tagjai szakmai vizsgáztatók. Az 1936. évi rendelet a felszabadulás után is érvényben maradt, majd 1958-ban az Egészségügyi Minisztérium intézkedett a szakorvosképzés átfogó szabályozásáról. A 35/1958(Eü.K.) Eü. M. jelentősen bővítette a szakorvosi képesítésre lehetőségeket nyújtó szakmák körét, és a szakorvosi vizsgákkal kapcsolatos teendőket az Országos Szakorvosképesítő Vizsgabizottság felada-