Endrőczi Elemér: 100 éves a magyar orvostovábbképzés 1883-1983 (Budapest, 1983)

IV. fejezet: A magyar szakorvosképzés és szakképesítés történeti áttekintése

IV. FEJEZET A MAGYAR SZAKORVOSKÉPZÉS ÉS SZAKKÉPESÍTÉS T Ö R T É N E TI Á T rr E KIX T É S E bban a folyamatban, amelynek során a pályakezdő orvosból önálló feladatot ellátó vagy önálló munkakörben dolgozó orvos lesz, alapvető szerepet játszik a szakorvosképzés, illetve a képesítés rendszere. Magyarországon először a népjóléti és munkaügyi miniszter 1924. évi körrendelete rendezte a szakorvoskérdést. Figyelemre méltó a rendezés általános indoklása: ,,Az orvosi kar körében már régebben felmerült az az óhajtás, hogy a szakorvosi címek használata szabályoztassék. E kérdés rendezését sürgeti egyrészről az az elsőrendű közegészségi érdek, hogy a közönség megóvassék a magukat kellő speciális előképzettség nélkül szakorvosoknak nevező orvosok igénybevételével járó károsodástól, másrészről a valódi speciális szakképzettségű orvosoknak az a kívánsága, hogy az előbb említett orvosok által támasztott jogosulatlan versenytől mentesíttessenek. A szakorvosi címek használata megfelelő szakképzettség nélkül sérti a betegek érdekét, de rontja az orvosi kar hitelét, tekintélyét, erkölcsi színvonalát is". A rendelet alapvető célját a későbbiekben így foglalták össze: „Ez a rendezés. . ., a szakorvosi cím használata körül észlelt s a gyógyulást kereső betegek félrevezetéseire alkalmas visszáságokat szünteti meg". A címek illetéktelen használata kihágásnak minősül és megfelelő büntető rendelkezéseket von maga után. Ha a rendeletet a szakorvosság kérdésében a rendezés első lépéseként tekintjük, akkor érthető, hogy messzemenő feltételek nem kerülhettek szóba, ami nem csökkenti a szabályozásra tett intézkedések értékét. A rendelet főbb ismérvei a következők: 1. Meghatározta azokat az orvosi szakmákat és betegségcsoportokat, amelyekből szakorvosi képesítés megszerezhető. így: a belbetegségek, gümőkóros megbetegedések, sebészet, ortopédia, szülészet-nőgyógyászat, szemészet, idegbetegségek, elmebajok, gyermekbetegségek, bőr- és nemi betegségek, kozmetika, húgy- és ivarszervi bántalmak, fül-orr-torok és gégebetegségek, fogászat, természetes gyógymódok, sugaras eljárások és orvosi laboratóriumi munkálatok. 2. A szakorvosi cím használatához 1—3 éves gyakorlati idő igazolását írta elő, hivatalos alkalmazásban vagy bejáró orvosként, megszakítás nélküli foglalkozásban. A bejárás lényegében teljes munkaidőt jelentett (externista). 47