Endrőczi Elemér: 100 éves a magyar orvostovábbképzés 1883-1983 (Budapest, 1983)
II. fejezet: A szervezett orvostovábbképzés 1883-tól 1945-ig
Ezekben az évtizedekben a fejlett országok orvostovábbképzésének szervezettsége is jelentősen növekedett. Nagy-Britanniában a Hammersmith Hospital a továbbképzés központi intézménye és a gyakorlati oktatást 50 kórház (6000 ágy) segíti. Németországban az Akademie für Ärtzliche Fortbildung (Berlin) szervezte a kötelező tanfolyamokat azoknak az orvosoknak a részére, akik 100 ezer lakosnál kisebb településen folytattak orvosi gyakorlatot. Továbbképző decentrumok létesültek Drezdában és Essenben is. Ausztriában a bécsi egyetem felügyelte és végezte az orvostovábbképzést. Az Amerikai Egyesült Államokban már az 1870-es évektől rendszeres volt a továbbképző tanfolyamok szervezése, különböző egyetemek és kórházak bázisán és évente 250—300 orvos részesült továbbképzésben az I. világháború előtti években. Franciaországban mintegy 6000 kórházi ágyon, számos intézmény bevonásával évente közel 90 tanfolyam szolgálta a tervszerű orvostovábbképzést. A Szovjetunióban 1930-ban alakult meg az Össz-szövetségi Orvostovábbképző Intézet. Jogelődje volt a petrográdi Katonai Orvosi Akadémia, amely szervezte és végezte az orvostovábbképzést a múlt század utolsó évtizedeiben és a századforduló idején. A moszkvai Össz-szövetségi Orvostovábbképző Intézet feladata lett a leningrádi, kijevi, kazáni és novoszibirszki Orvostovábbképző Intézetek munkájának összehangolása. A II. világháború után ez a feladatkör jelentősen tovább bővült. Már 1930-ban kötelezővé tették az orvosok rendszeres továbbképzését; 3 évenként 3 hónapos tanfolyamon kellett részt venni. A magyar orvostovábbképzés ügye mindig szoros kapcsolatban állt az egészségügyi ellátás soron következő feladatainak megoldásával. Az 1920-as évek közepén — abban az időszakban, amikor az orvostovábbképzés is jobban áthatotta közgondolkodást — több fontos kezdeményezés történt az egészségügyi közigazgatás, a megelőzés, a közegészségügy területén. Több kórház épült, a kórházi ágyak száma 1921—1930 között közel 15 ezerrel emelkedett. Ugyanakkor, ha a szervezett álláshelyeket tekintjük, jellemző volt, hogy 1000 kórházi ágyra alig 25 orvos jutott. Jóval több orvos vett részt a betegellátásban, de ezeknek többsége fizetés nélkül, kevés tiszteletdíj reményében végezte munkáját. Hasonló volt az ellátottsági arány az ápolónők esetében is, mivel 1000 kórházi ágyra számítva alig 120—140 ápolónő jutott. Ezeknek közel fele azonban a mai értelemben vett szakképzettséggel nem rendelkezett. A megelőző ellátással kapcsolatos fontos intézkedések között érdemes megemlíteni, hogy az Országos Stefánia Szövetség jelentősen gyarapította az anya- és csecsemővédelmi intézeteinek számát, javult az iskolaegészségügyi hálózat és növelték a nemibeteg- és tüdőbeteg-gondozó intézetek számát. Áz anya- és csecsemővédelmi intézkedések között fontos volt a Taufj er Vilmos által bevezetett szülészeti rendtartás (1928). Szélesebb körben alkalmazták a Korányi Sándor által kezdeményezett BCG-oltásokat. Az Országos Közegészségügyi Intézet 1927-ben kezdte meg működését; első intézkedései között szerepelt 25 fertőző betegség kötelező bejelentése és 15 betegség kijelentése. Bevezették a diftéria és a hastífusz elleni kötelező védőoltásokat. Haladást jelentett a kötelező víz- és élelmiszer higiénés vizsgálatok végzése. Az 1920-as években az ország egészségügyi és szociális helyzete, különösen az ipari proletariátus és a nincstelen parasztság millióinak részére, tükrözte a feudális-kapitalista társadalmi termelési viszonyokat. Az egyetemek orvosi tanári testülete és a főorvosi kar számos kiváló képviselője ostorozta a szociális nyomort, ugyanakkor szakmai felkészültségében és tudományos munkájával igyekezett lépést tartani a fejlett országok színvonalával. Ebben jelentős 36
