Endrőczi Elemér: 100 éves a magyar orvostovábbképzés 1883-1983 (Budapest, 1983)

II. fejezet: A szervezett orvostovábbképzés 1883-tól 1945-ig

szerepet játszott az Orvosi Továbbképző Központi Bizottság köré tömörült számos kiváló orvostudós. Nemcsak nemzetközileg elismert képviselői voltak a szakmájuknak, hanem tanítványaik egész sora fejlődött ki a vezetésük alatt álló klinikákon és kórházakban. Alig vitatható, hogy a századforduló utáni első két-három évtized a nagy orvosi iskolák keletkezésének időszaka volt. A Bizottság tagjai közül többen iskolaalapítók voltak, amit Korányi Frigyes és Korány i Sándor, Jendrassik Ernő, Bálint Rezső, id. Purjesz Béla és id. Jancsó Miklós, Balassa János, Dollinger Gyida, Verebély Tibor, Schaffer Károly, Tauffer Vilmos, id. Imre József és ifj. Imre József, Grósz Emil, Nékám Lajos, Genersich Antal, Entz Béla, Fodor József, Plósz Pál neve fémjelzett. Az 1930-as években közel 10 000 orvos dolgozott a magyar egészségügyben és a Bizottság háromévtizedes működése alatt 11 000 orvos részesült szervezett továbbképzésben. Grósz Emil, aki 1927—1938 között volt a Bizottság elnöke, fanatikus ügyszeretettel gondozta az orvostovábbképzést. Nemzetközileg jól ismert tudós volt, aki a Trachoma Ellen Küzdő Nemzetközi Bizottság elnöki tisztségét is évekig ellátta. Munkájában lelkes segítőtársa volt Johan Béla, aki éveken keresztül a Bizottság titkára volt. Az 1936-ban tartott Felsőoktatási Kongresszuson Darányi Gyula dékán kifejtette, hogy különálló, az egyetemektől független bizottságra vagy intézményre nincs szükség. Egyetemi szintű továbbképző bizottságok létrehozását javasolta és a Központi Bizottság feloszlatását követelte. Egyidejűleg bevezetik a szakorvosi vizsgakötelezettséget és javasolják a 3 hónapos tanfolyamon való részvételt. Darányi előterjesztésére Grósz Emil válaszolt és kifejtette: az egyetemi klinikákon a medikus gyakorlati képzése is nehezen valósítható meg, a továbbképzés egyetemi szinten történő szervezése visszalépés lenne. Hangsúlyozza, hogy az egyetemek mellett a kórházakra is támaszkodni kell, ahol kitűnő szakemberek dolgoznak és a tanfolyamok látogatottsága is kedvezőbb. Grósz kifejtette, hogy a továbbképzés statutumai beváltak, legfeljebb kiegészítésre szorulnak. A széles körű továbbképzés csak erős központi bizottság szervezésében valósítható meg. A Felsőoktatási Kongresszus után a Bizottság vezetősége benyújtotta lemondását, de a vallás és közoktatási miniszter újabb félévekkel meghosszabbította működésüket. Ennek egyik oka volt, hogy a Nemzetközi Orvosi Kongresszust 1 938-ban Budapesten rendezték, és nem lett volna szerencsés, ha a Bizottság nemzetközileg is jól ismert tagjait addig ismeretlen személyekkel helyettesítették volna. A Kongresszus után a miniszter azonnal intézkedett az Orvosi Továbbképzés Központi Bizottsága új szervezeti és működési szabályzatáról, és ez megfelelt a Darányielőterjesztésnek. Az új Bizottság elnöke Darányi lett, a titkári teendőket Bürger Tibor vette át. Ugyanebben az évben a belügyminiszter rendeletet adott ki a gyakorló orvosok közkórházakban szervezendő továbbképzéséről, amely enyhítette a Darányi-féle eredeti terv megvalósulását. Ezekkel az intézkedésekkel lényegében befejeződött a Bizottság működése, és egyidejűleg megkezdődött a századfordulótól szerveződő nagy orvosi iskolák erőszakos szétoszlatása is. Többen, így Madzsar József is, emigrációba kényszerültek. 1 924-ben hazatér és a Szociáldemokrata Párt balszárnyában illegális kommunistaként dolgozik. Több alkalommal letartóztatják és börtönbe kerül. A munkásmozgalom kiemelkedő egyénisége volt, aki maga köré gyűjtötte a marxista értelmiséget és közöttük számos orvost. Harcostársai között volt Weil Emil és Jahn Ferenc, de ehhez a csoporthoz tartozott a VI. ker. szociáldemokrata pártszervezetben 37