Schultheisz Emil: Traditio Renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 21. (Budapest, 1997)
11. Tankönyv és curriculum a középkori orvosi fakultáson
88 nem rendszerezett szöveg latin fordítása a 6. században készülhetett. A 11. században kiegészítve és alfabetikusañ rendszerezve terjedt el az egyetemeken. 10 3 Görög—szír és arab forrásokon nyugszik Constantinus Africanus fordításában az 1100 körül Salernóban használt Liber Antidotarius Magnus. A későbbiekben a praxis számára könÿnÿen előállítható receptekkel egészül ki. Ezt a kéziratot nevezi Simon Januensis Liber Antidotarius universalis-nak. A 80 leggyakrabban használt előírás az előadásokon Johannes Plateañus kommentárjaival már mint az ún. Liber iste volt használatos. Erre támaszkodott Aegidius Corboliensis (Gilles de Corbeil), amikor a 12. század végén didaktikus szerkezetbe foglalta az anyagot: Liber de laudibus et virtutibus compositorum medicaminum. A szöveg egyre bővült és romlott, a receptek mind bonyolultabbak és egyre rosszabbak lettek. Ezen segített a 13. század közepén egy magát magister Nicolaus-nak nevező salernói orvos. Az általa quasi revideált, valójában csaknem újraírt kézirat, az Antidotarium Nicolai hosszú időn át volt előadási alap és gyakorlati útmutató. Közkedveltségét igen nagyszámú kópia mutatja. 104 A leírások és receptek egy részét versbe szedték. A középkori memorizálás tanértéke magas lévén, az ismeretek zömét még könyv birtokában is kívülről kellett tudni. 10 5 A párizsi egyetem Chartulariuma (1270—74), a 13. században hivatalosan előírt tankönyvként tartja nyilván. 10 6 A 12. század közepén Spanyolországban is találkozunk carmina didactica-\a\. Petrus de Compostella — egy kevéssé ismert magiszter — De consolatione rationis tankölteményében Dioszkuridészből, Pliniusból, valamint Bernardus Silvestris munkáiból excerptált egy Materia medica-t. Csak a puszta felsorolást tartalmazza, de versbe szedve, könnyen megjegyezhető formában. 10 7 A tanköltemény az arab orvosi tankönyvekben is helyet kapott, méghozzá többek között olyan nagy befolyású auctor, mint Avicenna is írt egy Cantica-1. Ezt 1292-ben ültette át latinra Armengaud Blasius, Averroes kommentárjaival együtt. 10 8 Összefoglalóan megállapítható, hogy a középkor egyetemének orvosi fakultása mind a curriculomot (ordinarium), mind a tankönyveket illetően a kor tudásának maximumát nyújthatta hallgatóinak. A rendelkezésre álló kanonizált tankönyvek konzisztenciája, mint Corpus, lényegében nem változott, de az újabb ismeretekkel többnyire kiegészült. A fentiekben tárgyalt illetve hivatkozott kéziratok adják a 12—14. század teoretikus és praktikus medicinájának oktatott ismeretanyagát. Nem nagy változtatásokkal a 15. század végéig az egyetemek előadási anyagául szolgáltak. A 13—14. században az egyetemek tananyagát mindinkább Salerno, Toledo, a 14—15. században Bologna, Montpellier és Párizs orvosi fakultásai határozták meg. Lényegbevágó különbség a 15. század közepéig a tartalomban nem volt. Bizonyos eltérés azonban megállapítható. Az eltérés részben a tanárok saját megfigyeléseiből, az általuk írott és előadott egyes kommentárokból, az előadott könyvek egyes részeinek újabb in10 3 Riddle, J.'M.: Dioscorides (Washington, 1980) I. p. 143. 10 4 Lutz, A.: „Aus der Geschichte der mittelalterlichen Antidotarien" Veröff. Inst. Ges. Gesch. Pharm. Bd. 40 (1973), pp. 115—119. V.ö. még Bų ogĥ V. L.: „The Medieval medical University Paris" Bull. Hist. Med. 21 (1957), p. 209. 105 Aegidii Corboliensis Carmina medica Ree. Ludovicus Choulant, (Leipzig, 1826), valamint Ði g. P.: „Das medizinisch-botanische Lehrgedicht des lateinischen Mittelalters" Veröff. Inst. G. f. Gesch. Pharm. Bd. 38 (1972), p. 77—84. A Collectio Salernitanaban is találhatók versbeszedett Hippokratész és Galénosz szövegek. Nem valószínű, hogy ezek mást célt szolgálhattak volna, mint a memorizálást. A memorizálására vonatkozóan ld. Hajdú, Helga: Das mnemotechnische Schrifttum des Mittelalters (Budapest, 1936), pp. 532—55. 10 6 Chart. I. 10., 45, 517. 10 7 Cod. Escorial R-II-I4. f. 34-53. Ed. Blanco Soto (1912) 108 Weisser, U.: „Ibn Sina und die Medizin des arabisch—islamischen Mittelalters" Med. Hist. J. 18 (1983), p. 283.
