Schultheisz Emil: Traditio Renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 21. (Budapest, 1997)
11. Tankönyv és curriculum a középkori orvosi fakultáson
76 szavaiban expressis verbis közli, hogy ezt az írást az orvostant tanulók számára tankönyvnek, fiatal orvosok részére kézikönyvnek szánta, de nincs adat arra, hogy egyetemi tanulmányok céljaira használták volna. 2 5 Az egyetemek statútumaiban rögzített, kötelezően előírt, századokon keresztül praelegált könyvek mellett előadtak recens rak á ųsokból, ill. könyvekből is, ezek azonban nem képezték vizsga tárgyát. Az orvosi stúdiumok tananyagát meghatározta a görög—római szakpróza közvetlen újjáéledése a Karoling prehumanizmus korában. 2 6 A görög—római tudományt továbbvivő, majd az arab tudományt befogadó keresztény gondolatvilág szintéziséből született az a korai keresztény humanizmus, amely az orvosképzésben különösen nagy fontosságú. 2 7 A középkori orvosi stúdium antik tradícióra és arab traductióra épülő tudományosságát a keresztény világkép teszi teljessé. Hogy ezek harmonikus szellemi egységet alkotnak a medicinában, magyarázatra szorul. Számos auctor, coadunator és kommentátor műveiben találkoztunk olyan expozícióval, mely a teológia és a medicina kapcsolatát, méginkább a vallás emberről alkotott képe és a medicina adta ismeretek összefüggését tárgyalja. Ezek a fejtegetések egyúttal arra is módot adnak, hogy ebből a kontextusból kiindulva a medicinát is beillesszék a keresztény világképbe és szükségességét teológiai érvekkel is indokolják. 2 8 A lényeg röviden az, hogy Isten az embert egy földi és egy mennyei részből teremtette. A bűnbeesés, alkotóelemét illetően, különböző következményekkel jár (pro partiųm varietate diversa supplicia). A „mennyei résznek", tehát a léleknek Isten az orvosa. Az ember törődjék mindannak orvoslásával, ami földi. Ennek a földi, emberi medicinának részei a tĥeóriça és a practica. A „practica" a belsőleg ható befolyások által létrejött betegségek gyógyítását tanítja, ennek része a cyrurgia, amely a külsőleg ható befolyások, sérülések, sebesülések gyógyítását szolgálja. A physiologia mint a theologia és philosophia ancillája az emberi funkciókba enged betekintést. így tekintve a medicinát nem meglepő, hogy a halált fiziológiai okkal magyarázzák. Maga Aquinói Tamás is mintegy „élettani" jelenségről ír Arisztotelészt idézve, amikor a testi halál bekövetkezését magyarázza. 2 9 2 5 Mégis kedvelt írás lehetett, mert a 28 fennmaradt görög, de csak két latin nyelvű kéziratnak a textusai igen sok helyen térnek el egymástól. Ez annak a jele, hogy sokan és sokszor másolták. A 10—11. századi latin szakpróza az 5—6. századi fordítói periódusból való. V.ö. Kollesch, J.: „Zum Fortleben der pseudogalenischen Definitiones Medicae in der Medizin des lateinischen Mittelalters" Beitr. Gesch. Univ. Erfurt, 14 (1968/69), pp. 55—59. 2 6 A humanizmus korai kibontakozásának egyes jelenségeit tárgyalja Southern az oktatás anyagának szempontjából. Ld. Southern. R. W.: Medieval Humanism and other Studies. (Oxford, 1970). pp. 29—35. V.ö. még Morris, C.: The Discovery of the Individual 1050—1200; Church History Outlines 5. (London, 1972) 2 7 Bolgár, R. R.: The Classical Heritage and its Beneficiaries from the Carolingian Age to the end of the Renaissance (New York, s. a.) pp. 1—5. 2 8 Giudo dArrezo-nak a Roger-féle Chirurgiához írott bevezetőjének (12. század második fele) gondolatmenete jól mutatja a teológiai gondolat és medicina leegyszerűsített összefüggését. A szövegét kiadta Goehl. K.: Würzburger Medizinhistorische Forschungen 32, (Pattensen, 1984) pp. 145—147. Ezek a teológiai-orvosi expozíciók, ilyen a Liber continens előszava is, teljes képet adnak a középkor orvosi egyetemi ismeretanyagának antropológiájáról. Szövegkritikai analízisük az elmúlt évtizedekben kezdődött a textusok teológiai forrásainak feldolgozásával. V.ö. Schipperges, H.: „Grundzüge einer scholastischen Anthropologie bei Petrus Hispanus" Aufsätze Portugiesischer Kulturgeschichte 7, (1967), pp. 1—51. (részletes irodalomal), továbbá Fischer, K. D. — Weisser, U.: „Das Vorwort zur lateinischen Übersetzung von Rhazes Liber continens (1282)" Med. Hist. J., 21 (1968) 3/4., pp. 228. Miután még számos kiadatlan hasonló textus van, különösen az ebből a szempontból legfontosabb szerző Petrus Hispanus (helyesebben Lusitanus) tollából, a teljes kép kialakítása még várat magára. 2 9 Ld. Summa theologiae, 12. q. 85. a.
