Schultheisz Emil: Traditio Renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 21. (Budapest, 1997)

3. Avicenna és a psychosomatika gyökerei

19 még mindig nem primér psychés functiónak tartott, hanem olyan folyamatnak — adott esetben állapotnak —, amely a façųl as appetitiva akkori fogalomkörébe tartozó vágyakozás függvénye, illetve részjelensége. Ez viszont rendszerében az értelmi, illetve megértési folyamatoknak volt alárendelve. Utóbbit elsőként az irodalomban I. Bakos fejtette ki , ,La Psychologie d'Ibn-Sina" c. művében. Az érzelmek ilyen szoros vagy talán csak mereven megfogalmazott függése az értelemtől — s ha absolut szoros függés, akkor talán a stoikus filozófia echója — nem jelentette azt, hogy a középkor orvosai az érzelemnek a gyakorlatban nem tulajdonítottak volna fontosságot. Az úgynevezett „természetes" elmebetegségek mellett (ezeknek ellentétje az ún. „természetellenes megszállottság"), amelyeknek psychogenezisét eleve feltételezték, néhány somatikus betegséget is részben psychogénnek, illetve psychogénnek is tekintettek. Talán egy kicsit még tovább merészkedhetem, és azt is mondhatom, hogy a chronikus emotionalis konfliktus — melynek ma a psychosomatikus kórképek pathogenesisében oly nagy szerepet tulajdonítunk — a középkorban mint betegségokozó faktor lényegét tekintve ismert volt. Részletekre itt nem térek ki, mert csak arra szerettem volna rámutatni, hogy ha az akkori tĥeoretikus meggondolások — a dolgok természeténél fogva — csak távolról emlékeztetnek is a mai psychosomatikára, nem is beszélve a terminológia feloldásának nehézségeiről s az elvek részben valódi, részben látszólagos ellentmondásáról, a középkori orvostól — s köztük nem utolsósorban Ibn-Sinától — a psychosomatikus megfontolások elve s gyakorlata nem állott távol. Ugyanakkor nyomatékosan szeretném hangsúlyozni, hogy alaptalannak tartom azt az irodalmi kísérletet, amely a biológiai psychológia ismeretanyagát kívánja a középkori filozófusok egyes munkáiba, főként Aquinói Szt. Tamás egyik írásába belemagyarázni. Ez, mint módszer egyébként is az orvostörténelem egyik legveszélyesebb jelensége. A szöveg vagy érthető és értelmezhető, ez esetben abból egy processus, functio, stb. megmagyarázható, illetve mutatis mutandis későbbi analóg processus, functio stb. adaptálható vagy — s ez sem szégyene sem az auctornak, sem a mai olvasónak — nem, esetleg még nem — de a szövegből való kifejtés helyett a szövegbe történő „magyarázat" megengedhetetlen, csak sajnos nem ritka. Ha a psychosomatikus betegségeket tanulmányozzuk a középkori orvosi irodalomban, akkor előrebocsátandó, hogy a mai ún. psychosomatikus betegségek a középkori literatúrában természetesen nem mind találhatók meg, másrészt a tünettanilag és nosológiailag odatartozó és egyúttal említett jól leírt kórképek nagy részét nem ismerték, mert nem ismerhették fel, mint olyat. Ez azonban annál is kevésbé meglepő, mivelhogy éppen az említett kórformák és kórképek nosológiai egységéről ma sem igen lehet egyértelműen szólni, illetve ez organikus patĥológiai tudásunk bővülésének és diagnosztikus fejlődésünknek megfelelően változik. Ismét szeretnék arra rámutatni, az előbb említett tény (a leírás és a diagnózis nem mindig quadráló volta, illetve egyes jól definiált kórképek leírásának vagy felismerésének hiánya) nem a psychés folyamatokban való — a 18—19. századi orvostörténelmi irodalomban gyakran, s nem ritkán még ma is feltételezett — járatlanság az oka, hanem a teljesen más diagnosztikus kritériumok következménye. (Nyilvánvaló: egy kor tudományát a kor szintjének ismérvei alapján lehet megközelíteni. A direkt analógiák az orvostörténelemben is félrevezetőek lehetnek.) Talán említenem sem kellene, okfejtéseim illusztrálására mégis hadd tegyem, ha a nem reñális hypertoniabetegség pl. ma egy psychosomatikus folyamat paradigmája, akkor a ke-