Schultheisz Emil: Traditio Renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 21. (Budapest, 1997)
3. Avicenna és a psychosomatika gyökerei
18 E Liber de Scientiis szerint a medicina — mint minden tudomány — ars activa és ars speculativa. Az ars speculativa itt a szemléletet és a tant jelenti, az ars activa a mai fogalmaink szerint a praxist. A kettő együttesen képezi az egészet, a regula , a qanunt! Ugyanakkor kiegészül a teoretikus rész az imaginatióval is. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a teóriáról és praxisról mint az idea és gyakorlat ellentétéről már akkor sem volt szó! Hogy az arab medicinában az ars activa és az ars speculativa miként alakította a klinikai gondolkodást, azt a psychosomatikus szemlélet kezdeteinek vizsgálatán át szeretném demonstrálni. Manapság jóformán axiómaként emlegetik — attól tartok, tévesen — azt a tényt, hogy a psychosomatikus medicina a felvilágosult és modern medicina jellegzetes ,,terméke", egy kicsit a quasi túlzottan természettudományos-technikai orvostudomány mintegy reaktív mellékterméke. Bár néhány orvostörténész, főként Ackernecht, Koelbing felhívják a figyelmet arra, hogy a 19. század orvosi szemléletétől sem idegen a psychosomatikus összefüggésekben való gondolkodás. A „Schulmedizin", ha nem is nyomta el a psychés folyamatokat, de azokat vagy elkülönítve kezelte a „fontosabb" organikus folyamatok mellett, de legalábbis „elsiklott" mellettük. Ha igaz is, hogy a psychosomatikus medicina mint systematikusan művelt disciplina a közelmúlt vívmánya, nem volna helyes a psychosomatikus szemléletmód kialakulását napjainkra tenni, vagy csak a 19. században keresni, hiszen ez tulajdonképpen ellentétes volna az orvosi gondolkodás egészének eddig ismert fejlődésével. Anélkül, hogy a kérdést minden részletében tárgyalnám, rá kell mutatnom arra, hogy ez a fajta szemlélet az ókorban gyökerezik és a középkorban bontakozik ki. Végigvonul a középkor egész medicináján s később még Descartes filozófiáját is befolyásolta, pedi őt — sajnos — igazán mint csak a l'homme machine gondolkodási modelljének megteremtőjét tartja számon a tudománytörténet. Az igazság az, hogy a psychosomatika kimutatható módon már csaknem teljességében jelenik meg Avicennánál (980—1057), míg folytatását Constantinus Afr¿çañųs (1020-1087), Taddeo Alderotti (1215—1295) és Arnaldus de Villanova (1235—1312) művei tükrözik. E tan szerint a léleknek három „szerve" vagy „képessége" van. E képességek hordozója a pneuma, egy finomsubstantiának vélt ágens, melynek localisatiója a hordozott képességnek megfelelő testrész, illetve szerv. Ezek a lelki képességek egyidejűen psychológiai, illetve physiológiai jellegűek, amennyiben a ,,façųl as naturalis " mint táplálkozás, növekedés, szaporodás, a ,,façųl as vitális" a mozgás (helyváltoztatás, érzékelés és életerő — a késő középkori tulajdonképpeni vis vitális); a ,,façųl as animalis" végül az ún belső érzékelést (der innere Sinn), az értelmet és az intelligentiát reprezentálja. A lelki képességek ilyen kettős functiója már eleve kifejezetten ,,psychosomatikus " gondolatmenetet indukál. Ha már a lélek élettani folyamatokat indít meg, miért ne lehetne patĥológiás processusok okozója is? Ibn-Sina — úgy tűnik — azon a véleményen volt, hogy az orvos csak ama psychés befolyások segítségével gyógyíthat, amelyek a betegség kialakulásában is szerepet játszottak. Milyen szerepet foglalnak el ebben a mechanismusban az érzelmi változások, mint félelem, szorongás, öröm, szomorúság, harag, düh. etc. röviden az, amit a 18. század óta emo iónak nevezünk? Nagy általánosságban a középkorban az érzelmeknek — orvosi szempontból — nem volt olyan centralis jelentőségük, mint ma. Ibn-Sina példának okáért távolról sem tartotta pld. a félelmet az emberi existentia alaptényének. A félelmet inkább accidens-nak tekintette, esetlegességnek, mégpedig a felháborodás részeként, melyet azonban a maga részéről
