Schultheisz Emil: Traditio Renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 21. (Budapest, 1997)
2. Az arab medicina assimilatiója a későközépkori latin orvosi irodalomban
13 vetni, illetve az abban foglalt tĥeória vagy eljárás originalitását határozottan állítani vagy cáfolni. Pedig a tudománytörténetnek és ezen belül természetesen az orvostörténetnek is ez az elsőrendű feladata, nem pedig ,,nagy orvosok"epithethon ornansoktól hemzsegő biográphiájának utánérzése vagy egyes orvosi tĥeóriáknak a köztörténet általánosságaiból való levezetése, még kevésbé kuriozitások bemutatása. A köztörténettel való összefüggést illetően mindjárt elbukkan az a metĥodikai hiba, amit az orvostörténész akkor követ el, amikor a receptió időszakát — jelen esetben a későközépkort — hamis kiindulásból közelíti, és — miként azt gyakran látjuk — a humanizmus, vagy akár a felvilágosodás szelleméből ítéli meg, vagy éppen modern gondolati feltételrendszert, illetve annak részeit projiciálja bele, egyúttal abszolutizálva az egyébként is önkényes időhatárt. Az európai középkor orvostörténelmi bemutatásának másik alapvető hibája, hogy a középkori medicinát, mint a maival analóg önálló disciplinát keresi. A problematika s maga a disciplina is — teljesen úgy, miként az arab medicinában is — csak a scholastica egészében található meg, ha t. i. nemcsak az eljárást, hanem a tĥeóriát is keressük. A medicinát a középkor egész tudományából, helyesebben tudományos egészéből, kiszakítva tekintik — sajnos gyakran még a legújabb irodalomban is — scholasticusan megmerevedett krazis-tannak, dogmatisált galenismusnak, melyet az arabismus később felvilágosodott, saecularisált és ezzel ismét képlékennyé, fejlődésképessé tett. Ennyire a processus nem egyszerű. A medicina soha nem — tehát a középkorban sem — csak egy önmagában élő tudományág („autonomes Wissensbereich"). A medicinát az alaptudomány mellett messzemenően determinálják a társadalmi viszonyok, az interpersonalis kapcsolatok (orvos-beteg reláció) és interdisciplinás vonatkozások 4 Igen jellemző, hogy számos, többek között két, általam elsőnek publikált középkori orvosi kézirat is ugyanazon szerző tĥeológiai colligatumában található 5 Nyilvánvaló, hogy ezeknek az auctoroknak orvosi szemléletét nem csekély mértékben determinálja tĥeológiai gondolkodásuk. A későközépkor görög—arab receptiójának két igen jellegzetes központja volt, melyeknek vizsgálata mintegy modellként szolgálhat: Salerno és Toledo. A biographiai és bibliográphiai adatok mellőzésével, a historiographiai áttekintésre is csak éppen utalva, szeretném Constantinus Africanus irodalmi munkássága révén bemutatni az arabismus bevonulását a későközépkor európai orvosi irodalmába. 6 Jóllehet a legrégebbi kéziratos munkák Constantinus Africanus munkájáról és metĥodikájáról elég világos képet adnak, mégis az orvostörténelmi irodalomban a legellentétesebb vé4 Itt jegyezném meg, hogy meddő törekvés feldolgozni egy korszak orvostörténelmét annak természettudománytörténeti, filozófiatörténeti, szociológiai, etc. aspektusa nélkül. Ezt azért is szeretném külön is hangsúlyozni, mert az orvosi textusok szövegének és hatásának elemzése során mindig figyelembe vettem a vonatkozó vagy vonatkoztatható egyidejű, illetve egykorú természettudományi, deontológiai, psychológiai, sőt tĥeológiai irodalmat is. Gondolok itt pl. a Corpus Aristotelicumra etc.; Id. Egyetemi Könyvtár Bp. Cod. lat. Nº 65, Fol. 336b—338a; (Albicus Fragmentum), Nationalbibliothek (Wien) Cod. lat. 2549, Bartholomaçus Squarcialupis de Plumbino: Colçodéi seu liber de peste, illetve ennek második része „Incipit Antidotarium..." 5 Vö. Schultheisz Emil: Ein spätmittelalterliches medizinisches Handschriftenfragment, Archiv für Kulturgeschichte XL . I960., 231 ff. ill. e kötet 000., valamint u. a. Colçodéi seu liber de peste des Bartholomaçus Squarcialupis de Plumbino Sudhoffs ArchivAA, 1960. 333—341. 6 A szöveg, melyet felhasználtam Schippergesnél, Creutznál, Sudhoffnál, Steinschneidern¿ , Darembergnél található, a korán nyomtatott latin szöveget az 1545-ös Gesner-féle, respektive egy 1521-es velencei kiadás, az újabban publikáltat Singer 1917. évi szövegkiadása alapján vizsgáltam.
