Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - Az egészségügyi személyzet általános helyzete és tevékenysége
83 mi, praktikus szellemű tanítás nem az egyetem keretei között, hanem magánjellegű formában történt. Az egyetemi orvosképzés a kontinensen konzervatívabb módon történt. Az anyagot meghatározott rendszerezésben előadták. A tárgykörök általában az alábbiak: a patológia és gyakorlati klinikum, élet- és gyógyszertan, kémia és botanika, az anatómia, a sebészet és szülészet. Ezeket a tantárgyakat adták elő Nagyszombatban is az ott létesített orvosi karon. A korszak legkiválóbb tanárai még egyesíteni tudták magukban az orvostudomány egészét, legalábbis elméleti szinten. Az orvosi karokon a 19. század közepéig többnyire latinul prelegáltak. A nemzeti mozgalmak sikereként ezután lett kötelezővé az oktatásban az ország hivatalos nyelve. Az egyetemeken nemcsak orvosokat képeztek, de gyógyszerészeket, különböző szinten sebészeket is. Oktattak és vizsgáztattak szemészmestereket, szülészeket, fogászokat. Az utóbbiaktól természetesen redukált tananyagot követeltek meg. Az előírt hallgatási idejük is rövidebb volt az orvosokénál, akik számára ezt öt esztendőben állapították meg. A nagyvárosokban viszonylag sűrűn elhelyezkedő orvosok között megindult a vagyoni rétegződés, élesedett a megélhetésért folytatott küzdelem. Az angol fejlődés ebben a tekintetben is általános tendenciát tükrözött. Egyre gyakrabban előfordult, hogy a belorvoslást, a sebészetet, valamint a gyógyszerek előállítását és árusítását ugyanaz a személy, az általános orvos (general practitioner) végezte. A magasabb képzettségű orvosok pedig egyre inkább szakosodva a kórházakban találhatók. Itt nyílt a legjobb lehetőség a betegségek tanulmányozására, a tapasztalatszerzésre, a szakmai hírnévre, ami az előkelő és jól fizető betegek érdeklődését is felkeltette. A 18. század második felétől a kórházi konzultánsok a legmegbecsültebb szakemberek. Ebben a tekintetben semmi különbség nem volt köztük aszerint, hogy belgyógyászattal vagy sebészettel foglalkoztak. A 19. század első felében Európa-szerte így alakult a helyzet. A legfejlettebb orvoslás és a hagyományos népi gyógyászat között a különbség az előző korokhoz képest erősen kiszélesedett. De még a vidéki gyakorlatot folytató orvosok zöme sem tudott felzárkózni az avantgard orvostudományhoz. Ezen nem segített a gyarapodó szakirodalom, a szaksajtó, az ismeretanyag nemzetközi áramlása sem. A primitív körülményektől megkötve, a hagyományos rutinhoz rögzülve az orvosoknak e széles rétege bizalmatlan és elutasító volt a tudományos haladással szemben. Igaz, ez a haladás akkor még alig segítette elő a gyógyító munka hatékonyságát. Még a hallgatózás és a kopogtatás vizsgáló módszerei is lassan terjedtek, nem is szólva a mikroszkopizálás és a laboratóriumi diagnosztika gyakorlatáról. A kutatásokat nemcsak a nagyközönség, de az orvosok többsége is értetlenül vagy ellenségesen szemlélte. Voltak ennek világnézeti okai is, de ebben olykor más körülmények is közrejátszottak. Előfordult például, hogy az anatómiai kutatásokhoz szükséges tetemek gyanús körülmények között kerültek a felhasználóhoz. Temetői hullalopások évszázadok óta előfordultak. Londonban lelepleztek egy bűnszövetkezetet, amely lezüllött, a társadalom perifériájára került embereket tett el láb alól ilyen célból. Érthetően óriási felháborodás támadt és a tudományos kutatások etikája besározódott. Gyakran léptek fel az állatkísérletekkel szemben is. A felvilágosodás korának orvosai közül többen — mint arra már utaltunk — társadalmi-politikai tekintetben is aktiválódtak. Feltűnik, hogy a nagy francia forradalom törvényhozó testületeiben a radikalizálódással párhuzamosan növekszik az orvos képviselők számaránya. A legmagasabb a konventben a jakobinusok között. 4 0 De bőven akad példa az orvosok fokozott szociális érzékenységére a múlt század történelmé-
