Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

II. RÉSZ - Pusztító járványok és közegészségügyi intézkedések

79 humanizmus jegyében foglalkoznak a vízből kimentettek elsősegélyével, általában a mentőszolgálat megszervezésével, a süketnémák és a vakok gondozásával, kommunikációs lehetőségeik kialakításával. A vakok számára használható írásmódot 1837-ben Louis Braille (1806—1852) alkotta meg, aki maga is világtalan volt. A centralizált, államilag kézben tartott és irányított egészségpolitika legérettebb összegezése Johann Peter Frank (1745—1821) egészségügyi rendészete (System einer vollständigen medizinischen Polizey), ami 1779 és 1817 között hat kötetben jelent meg. Frank minden olyan természetes és mesterséges kórtényezőt elemez, ami a lakosság egészségi állapotára hathat. Foglalkozik a szexuális élet, a terhesség, a csecsemő- és gyermekkor, a táplálkozás, az öltözködés, az iskola, a munka, az életmód, a környezet higiénéjével, törvényszéki orvosi kérdésekkel stb. Klasszikus értékű munkáját roppant tárgyi ismeret, olvasottság, statisztikai adatok birtokában írta. Átgondolt, konkrét javaslatot tesz valamennyi probléma kezelésére vagy megoldására. Eközben nem riad vissza semmiféle előítélettől. Többek között célszerűnek tartotta a katolikus papok cölibátusának eltörlését. Frank kezdeményezései vegyes fogadtatásra találtak. A jozefinizmus légkörében született koncepció a francia forradalom és a napoleoni háborúk Európájában háttérbe szorult. Általában ņ kontinensen a 19. század első évtizedeiben megszakadtak vagy lelassultak az egészségügyi reformintézkedések. Ez alól Anglia kivétel, mert az egészségvédelmi és szociális kérdések folyamatosan a parlament napirendjén maradtak. Thomas Percival (1740—1804) manchesteri kórházi orvos üzemegészségügyi felterjesztése nyomán, törvényesítették a város egészségügyi hivatalát (Manchester Board of Health). Az ipari forradalom kiteljesedése felé tartott. A nagy gyárvárosok zsúfoltsága gyorsan fokozódott. London lakossága 1801 és 1841 között megduplázódott. Ezzel összefüggésben az ipari központok halálozási aránya a múlt század első felében egyértelműen emelkedett. Kiderült, hogy a rossz szociális viszonyok és a betegségek egymást erősítő tényezők. Néhányan felismerték, hogy határozott intézkedésekre van szükség. Az akkor uralkodó gazdasági liberalizmus automatizmusa ezen a problémán nem segít. A reformintézkedések kezdeményezői között egyaránt találunk közgazdászokat, politikusokat, közéleti személyiségeket, orvosokat. Edwin Chadwick (1800—1890), aki a szegényügyekkel foglalkozó egyik hivatal tisztviselője volt, 1842-ben nagy sikerű könyvet írt (The sanitary condition of the labouring population of Great Britain) e témáról. Többek között megállapította, hogy az egészségtelen körülmények között élő ipari dolgozók munkaképessége átlagban 8—10 évvel rövidül meg, hogy a szegény sorsú munkásgyerekek több mint fele meghal, míg a jómódúaknak csupán egyötöde. Kifejtette nézetét, hogy a közegészségügyi viszonyok javítása elsősorban a városi vízellátás, a csatornázás, a lakáshelyzet szanálása révén lehetséges. Javaslatára létrehozták 1838-ban az egészségügyifelügyelők (medical officers) hálózatát ellenőrzési és intézkedési joggal. 1848-ban az angol parlament megszavazta a Központi Egészségügyi Hivatal (Central Board of Health) felállítását. Franciaországban Louis René Villermé (1782—1863) emelhető ki az egészségügyi reformerek közül. Híres riportja a gyapjú- és selyemüzemekben dolgozók fizikai és erkölcsi állapotáról nagyban hozzájárult az ottani gyermekmunka visszaszorításához. Része volt abban, hogy 1836-ban egészségügyi tanácsok (Conseils de Salubrité) alakultak, amelyek háromhavonként üléseztek. Németországban is megjelentek a korszerű közegészségügyi programok hirdetői. Rudolf Virchow (1821—1902) a 40-es években hivatalos megbízottként tanulmányozta a