Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - Új orvosi specialitások kezdetei
76 Comm. Hist. Art is Med. Supplementum 15—16 gás alapján tartozott. Ezt a törekvést egyébként Skoda is támogatta. Hebra a kórbonctan és a szövettan korabeli eredményeit ültette át a bőrgyógyászatba, amivel iskolát teremtett. A tudományos igényű gyermekgyógyászat első klasszikus összefoglalása a francia Charles Billard (1800—1832) műve. Ez a szakágazat a 19. század végén önállósodott. A csecsemőgyógyászat gyakorlatában kiemelkedő szaktekintélynek számított a svéd Nils Rosén (1706—1773), akinek erről szóló munkáját Dombi Sámuel ültette át magyarra. Az első gyermekkórházak, illetve részlegek a múlt század első felében nyíltak meg kontinensünkön. A kisded orvosi ellátásáról értékes útmutatót írt hazánkban a kitűnő debreceni orvostudós, a klasszikus magyar orvostörténész, Weszprémi István (1723— 1799) is. A 19. század fordulóján találkozunk az önállósodó, már tudományos igénnyel is művelt szemészet figyelemre méltó teljesítményeivel. Ezt megelőzően ezt a szakmát jószerivel vándorsebészek, ,,okulisták'\ sarlatánok gyakorolták, többségükben igen rossz hírűek. Kari Himly (1772—1837) göttingeni sebész felelevenítette és közzétette a már Pliniusnál olvasható megfigyelést, hogy a nadragulyaoldat szembe cseppentésével ideiglenes pupillatágítás idézhető elő, utólagos károsodás nélküi. Tudatosította ennek az eljárásnak a szemészeti jelentőségét. Himlÿ ői származik az ,,ophthabnologia" kifejezés is. A nagy angol vegyész, John Ðalton (1766—1844) 1795-ben írta le önmagán a színtévesztés jelenségét. Ez a leírás erősítette meg Thomas Youngot (1773—1829), az orvost és fizikust a retina receptorainak működéséről kialakított elméletének helyességében. Karl Ferdinand v. Graefe és Dieffenbach szemműtéteiről már esett szó. A fiil-orr-gégészet specializálódásának alapfeltétele a műszertechnikai fejlődés volt. A hallójárat, az orr- és garatüreg megtekintésére alkalmas eszközöket mind az antik, mind az újkori medicinában használtak. A kor kiemelkedő szakembere Jean Marie Gaspard Itard (1775—1838), a párizsi Süket-Néma Intézet orvosa, aki a hallókürt (Eustach) katéterezési módszerét és a paracentézis javallatát kidolgozta. A rendkívül fontos minőségi ugrást reprezentáló gégetükör feltalálásával és alkalmazásával a következő részben foglalkozunk. Emelkedett a fogászat színvonala is. A fogpótlás hagyományosan a fából, állati csontból faragott fog beültetését jelentette. Előfordult az is, hogy egy másik ember foga (a kihúzás után frissen beültetve) szolgált erre a célra. A pótló fogat gyakran arannyal vagy ezüsttel vonták be. Az ilyen műfogak, eltekintve a fertőzés átvitelének veszélyétől, több szempontból sem feleltek meg. Megrepedeztek, kellemetlen ízük volt stb. A 19. században előállított porcelánfogak már jobban beváltak. Az 1840-es évek elején vezették be a John *Tömés (1815—1895) -féle foghúzókat, ami az extrakciós technikát megkönnyítette. Mint láthattuk, a legtöbb érzéstelenítő módszert elsőként fogászati beavatkozások alkalmával próbálták ki. Az anaesthesiás eljárások tökéletesítése a fogászat tudományos fejlődésének egyik alapfeltétele volt. A törvényszéki orvos véleményezésének tudománya, az igazságügyi orvostan, mint önálló diszciplína a múlt században bontakozott ki. Fejlődését számos elméleti és klinikai szakágazat (patológia, laboratóriumi diagnosztika, elmekórtan stb.) támasztották alá. A szakma egyik speciális témakörében, a törvényszéki méregtanban kiemelkedő érdemeket szerzett a spanyol származású francia orvos, Matheo Orfila (1787—185 3). Előrehaladás történt az emberi és állati vér mikroszkopikus elkülönítésében. James Marsh (1790—1846) arzént kimutató metodikája átment a gyakorlatba.
