Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

II. RÉSZ - A sebészeti technika tökéletesedése, felfedezik a narkózist

69 emellett a sérvoperációk híres szakértője volt és ő végezte el az első paracentézist (dob­hártyaátszúrást) 1800-ban. A párizsi Hotel Dieų kitűnő sebésze, Guillaume Dupuytren (1777—1835) az artéria subclavia ligatúrájának nehéz feladatát oldotta meg. Számos egyéb érdeme közül ki kell emelnünk, hogy ő szerkesztett először enterotom (bélvágó) műszert, amivel képes volt két egymás mellé helyezett bélfalat megnyitni, a nyílásokat összeegyeztetni és új pasz­százst létesíteni. Gangreneszkált bélszakaszok kiiktatására, illetve pótlására alkalmazta módszerét. Méghozzá kiváló eredménnyel, mert 41 ily módon operált betege közül csu­pán hármat vesztett el. Tanítványa és munkatársa volt François Jules Łembert (1802—1851), aki megfigyelte, hogy ezekben az esetekben a gyógyulás a felső rétegben képződő fibrin folytonosságán múlik. Ebből adódott az a roppant fontos következtetése, hogy feltétlenül szükséges a serosa (nyálkahártyaréteg) összevarrása. Łembert azonban ezt sohasem valósította meg és a felismerés horderejét Dupuytren sem fogta fel. Csak tíz esztendővel később alkalmazta először e varrási technikát a Berlinben dolgo­zó Dieffenbach. O egyébként is kedvelte a merész újításokat. Különösen a plasztikai se­bészetben alkotott maradandót. Elsőként végzett eredményesen kancsalságot megszün­tető operációt 1839-ben. Utóda a berlini katedrán Bernhard Langenbeçk (1810—1887) szintén virtuóz manualitásáról, különlegesen szép lebenyplasztikai megoldásairól lett nevezetes. E műtétek sikeréhez az is hozzájárult, hogy a sebvarráshoz akkoriban finom fémszálakat kezdtek alkalmazni. Ennek köszönhető, hogy az amerikai Marion Sims (1813—1883) e technikával végre meg tudta szüntetni a hólyag-hüvely sipoly szörnyű álla­potát, ami elhúzódó szülés maradványaként, sok asszony életét tette tönkre akkoriban. Sims végzett elsőként epekőműtétet 1878-ban, ami már a tudatos anti- és aszeptikus se­bészet sikerei közé tartozott. Kiváló plasztikai sebész volt ugyancsak a berlini egyetemen Carl Ferdinand v. Graefe (1787—1840). Sikeres orrpótló műtéteket végzett. Megpróbálkozott a farkastorok sebé­szeti megoldásával is, de ebben már nem bizonyult szerencsésnek. 15 év alatt 163 szemlencse-operációja közül csak 8 és fél százalék volt eredménytelen. A fenti adatok­ból is kivehető, hogy a 19. század első felében a sebészek még nem szakosodtak, vala­mennyi akkoriban lehetséges műtéti megoldásra vállalkoztak. A fertőzöttnek tartott levegő távol tartására kidolgozott bőr alatti technikával Jacques Mathieu Delpech (1772—1832) dongalábat korrigált sikeresen. Ezt azután Stromeyer Hannoverben tovább tökéletesítette. Több ilyen esetet operált John Little (1810—1894) angol sebész is, aki a róla elnevezett kórképet,illetve a jellemző veleszületett izomtónust leírta. A női mell patológiájának és műtéttanának neves párizsi szakembere, Alfred Armand Louis Velpeau (1795—1867) e témakörről 2000 esete kapcsán monográfiát írt. Velpeau sokat foglalkozott a megszilárduló anyagokból (dextrin, enyv, vízüveg stb.) képzett rög­zítések technikájával, ami akkoriban szintén a megoldandó problémák közé került. Ez­zel összefüggésben vált sebészeti szakterületté a krónikus specifikus ízületi gyulla­dások (főként a tuberkulotikus) rögzítő kezelése, amiben a múlt század nagy magyar sebésze, Balassa János (1814—1864) is az úttörők közé tartozott. Új technikai lehető­ségek nyíltak meg a galvanokausztika bevezetésével, amely az 1850. évek elején, főként Albrecht Theodor Middeldorpf (1824—1868) szorgalmazására meghonosodott a gya­korlatban. Ezek a témák jellemezték a tárgyalt korszak sebészetét. Haladás a baleseti sebészet technikájában, a plasztikai megoldásokban, némi előrelépés az érzékszervek sebészeté­ben, stagnálás — néhány szerencsés kivételtől eltekintve — a hasüreg műtéttanában. Az

Next

/
Thumbnails
Contents