Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

II. RÉSZ - A belgyógyászati terápia nehéz időszaka

61 zetes bronzos elszíneződése a jellemző. Árnyaltan ábrázolta a vészes vérszegénység klinikumát. Az említett betegségekről később kiderült, hogy kórtanuk az endokrinológiával és a vitaminológiával függ össze. Ezek a fogalmak Addison számára még ismeretlenek voltak. Esetleírásai azonban klasszikus értékűek. Thomas Hodgkin (1798—1864) egy róla elnevezett betegséget, nyirokcsomómegnagyobbodással és jellegzetes vérképpel (amit Hodgkin még nem ismerhetett) együtt járó kórképet írt le. Nagy tapasztalatú klinikus volt, emellett tíz évig oktatta a patológiát a Guy Hospitalban. Fontos megállapításokat tett a vakbélgyulladás és az aortabillentyű-elégtelenség kórtanáról. Karl Reinhold Wunderlich (1815—1877) és néhány társa Tübingenben 1841-ben megindította az ,,

Archiv für Physiologische Heilkunde" című szaklapot, amiben meghirdették az új ,,fiziológiai medicina"programját. Elhatárolták magukat a Broussais-féle élettani orvostudománytól, csupán annak elvi antiontologizmusával értettek egyet. Az akkori élet- és kórtani felfedezések és elemzések nyomán egyre több hagyományos tünetegyüttes és betegségegység létjogosultsága vált kérdésessé. Wunderlich természetesen elismerte a kórbonctani kutatásokból származó klinikai eredményeket, de fenntartásai is voltak és tartott egy új ,,kórbonctani ontológia'' veszélyétől. Ebből következ ően, kísérleti élettan egzakt adataira kívánta építeni a medicinát. Azt tűzte ki célul, hogy a hagyományosan elfogadott betegségeket, részfolyamatokra bontva kell revideálni, a csupán tünettani egységeket el kell vetni, elavult nómenklatúrájukkal együtt. Ugyanilyen igényes volt a terápia megreformálásában is. Elképzelése szerint csakis a kísérletileg ellenőrzött, elektív hatásaiban ismert gyógyszereket szabad alkalmazni, illetve tudományos hitelességűnek elfogadni. Az irányzat magas célkitűzései jóval később és csak részben valósulhattak meg. Wunderlich nagy súlyt helyezett a lázmérésre és a lázgörbe megfigyelésére. Észlelései alapján, bizonyos betegségekre jellemző láztípusokat határozott meg. Az eddigiekből is kitűnhetett, hogy a 19. század közepéig terjedő időszakban a belgyógyászat legerősebb oldala a diagnosztika. Egyre több egzakt laboratóriumi adat és műszeres vizsgálat egészítette ki a diagnosztizálás hagyományos módszereit. Visszavonhatatlanul elkezdődött az orvosi munka mechanizálódásának időszaka, magával hozva annak kétségtelen előnyeit és szükségszerű hátrányait. A múlt század derekán még jócskán kiélezték az orvoslás művészetének és rutinjának szembeállítását, tágabb összefüggésben pedig a gyakorlat és az alapkutatások ellentétét. Különösen erőteljesen fejezte ki a konzervatívok véleményét a neves párizsi klinikus, Armand Trousseau (1801—1867). Idézzünk e gondolataiból: ,,Ne keverjék össze a medicinában a művészetet és a tudományt. Nem mindenkinek adatik meg művésszé válnia, de a tudományt a legalárendeltebb értelemben is elsajátíthatják. "... ,,Nem vitatható, hogy napjaink számos kutatási eszköze, megsokszorozva ismereteinket pontosítja gondolatunkat. Mégis mindez egyre inkább úgy hat, hogy az alkotások kevésbé művésziek, nem elég gyümölcsözőek, praktikusak és elevenek. Miért tűnik úgy, hogy miközben a tudomány épülete az egekhez közelít, a gondolkodásmód egyre mélyebbre bágyad?"" A BELGYÓGYÁSZATI TERÁPIA NEHÉZ IDŐSZAKA A tárgyalt időszak belgyógyászati terápiájának fejlődése nem annyira a felhasznált anyagok és módszerek újszerűségében mutatkozott, hanem inkább a javallatok indoklásában. Lássuk ezt például a tüdőgyulladás korabeli kezelésének példáján. A barokk jatrokémikusok egyik kedvenc szere az antimon, a stibium tartaricum for-