Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

II. RÉSZ - A belgyógyászati terápia nehéz időszaka

62 Comm. Hist. Art i

s Med. Supplementum 15—16 14. ábra. Goya gúny raj/a májában a betegség egyik specifikumának számított. Közismerten erős hánytató volt. A tüdőgyulladást kedvezően befolyásoló hatását hagyományosan revulzív hatásával értelmezték, ami azt jelentette, hogy a gyomorban okozott vérbőséggel vért von el a tüdőből. Az irritabilitás teoretikusai szerint a gyomor ingerültsége csökkenti a tüdőét, vagyis a gyulladás kialakulásának feltételeit. A vérkémiai spekulációk (ideértve a Rokitanskyféle krázistant is) alátámasztották az antimon kedvező vegyi hatását a vérre. Akadt, aki a szer tüdőhöz specifikusan kötődő tulajdonságáról beszélt. Bármely irányból induljunk is el, a végeredmény ugyanaz. A stibium tartarátot szedették tüdőgyulladás esetében, azt is tudjuk, hogy általában napi egy gramm körüli adagolásban. Az indokolásban említettük, hogy csökkenteni kívánták a tüdő vérbőségét. Ennek egyik hagyományos módja a bőséges vérlebocsátás volt. A még Sydenhamtól származó klasszikus indikáció szerint, ez napi kétszer fél liternyi mennyiségben ideális, 4—5 napon keresztül. A régi indoklás elsősorban a tüdőpangás elkerülése, nehogy a léghólyagok eltömeszelődése, a savós és gennyes beszűrődés bekövetkezzen. A vitalisták azzal érveltek, hogy a vértöbblet gyulladásra irritálja a légutakat (analógiaként említették, hogy a szembetegeket is kímélni kell az ingerlő fénytől). E betegség kezelésében az érvágást előnyben részesítették a piócázás és köpölyözéssel szemben. így foglaltak állást a korszak nagy tekintélyei, többek között Laénnec, Andral és Louis is. A tüdőgyulladás azon eseteiben, ahol a páciens igen gyenge állapota miatt mégsem volt tanácsos vért venni, indikálták a digitalist, aminek ismerték a vízhajtó és szíverősítő hatását. Felhasználták diuretikus célzattal a káliumtartalmú készítményeket. Helyet