Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - Népszerű korabeli orvostani irányzatok
54 Comm. Hist. Ar ¡s Med. Suppleme ñ nt ñ 15—16 Ez a filozófia a korabeli német orvosok többségére néhány évtizeden keresztül erős hatást gyakorolt. Friedrich Sçĥe liñg (1775—1854) szerint valamennyi természeti jelenség a tökéletesebb állapot felé tartó mozgásban van. A fejlődés lépcsőzetességében rokonságok és analógiák fedezhetők fel. így példéul az alacsonyabb rendű mágnesesség magasabb szintű megfelelője a szenzibilitás, az elektromosságnak az irritabilitás, a kémiai reakcióknak a biológiai reprodukció. A természet e nagy egységében a történések lényege a polaritások ellentéte, ütközése és kiegyenlítődése. Sçĥe liñg a betegséget a természeti evolúció egy alacsonyabb szintjére való visszaeséseként fogta fel, tökéletlen képződménynek, parazitának tartotta. Ez az elmélet az orvosi munka konkrétumaiban aligha nyújthatott hasznos támogatást. Serkentette viszont az embriológia, az összehasonlító anatómia, az alacsonyabb és magasabb rendű idegi működések tanulmányozását. Hatást tett a legkiválóbbakra is. Johannes Müller fiatal korában tanulmányt írt az állatok mozgástörvényeiről, amelyben a polaritások és analógiák fogalomrendszerére támaszkodott. Sajátságosan tükröződött Sçĥe liñg hatása a kor egyik legjobb német belgyógyászának, Lukas Schönleinnek (1793—1864) betegségfelfogásában. Schönlein a maga alkotta klinikai irányzatot,,természettörténetinek" nevezte, amivel elhatárolta magát a fentebb taglalt természetfilozófiától. Az ő koncepciója szerint is a betegségek önálló, a gazdaszervezeten élősködő képződmények. Ennek megfelelően sajátos evolúciójuk van, kifejlődési-lezajlási szakasszal. A téves kiindulás ellenére, ez a szemlélet a kórfolyamatban való gondolkodást erősítette. E munkahipotézis terelte Schönlein figyelmét némely bőrbetegség gombaeredetére. Felfedezte a favus (kosz) nevű gyakori elváltozás kórokozóját, amelyet ,,Achorion Schön e¡n¡ "-nek neveztek el. A múlt század negyvenes éveitől egyre több kutató foglalkozott bőrgombákkal. Köztük a magyar származású, Párizsban működő Grubÿ Dávid (1810—1898). A legnépszerűbb paramed¡c¡nál¡s irányzatok közé tartozott a Sámuel Hahnemann (1755—1843) által kidolgozott homeopathia. A homeopathák úgy tartották, hogy a betegség az életerő lehangolódása (,, Verstimmung"). Többet a kórfolyamatokról nem tudunk, de ez a gyakorlat szempontjából nem is lényeges. Elegendő ismerni a tüneteket. Ha ezeket kedvezően sikerül befolyásolni, a kezelés elérte célját. Jellemző homeopatha feltevés, hogy a gyógyszerek kicsiny adagjai azokat a tüneteket idézik elő, amelyeket terápiás adagban megszüntetnek. Ezt Hahnemann önmagán tapasztalta. Kis mennyiségű kína-kéreg bevételekor hőemelkedést észlelt, ugyanakkor a gyógyszer közismerten erős lázcsillapító. A homeopathiás gyógykezelés egyik alapelve a ,,similia similibus curentur" (a hasonlót a hasonlóval kell gyógyítani). Ennek megokolása az volt, hogy a kicsiny adagban bevitt gyógyszerekkel a betegséget (amelyre a szóban forgó szer hat) szelídített, veszélytelen formában lehet előidézni. Ez a folyamat viszont kioltja a ,,természetes " eredeti betegséget, megszünteti az életerőlehangolódását. Egy másik elv szerint a gyógyszerek hatása a hígításuk arányában fokozódik. Ez az úgynevezett potenciálódás. Itt dinamikus hatások érvényesülnének, az anyagok kémiai szerkezete és reakcióik mellékesek. A homeopatha orvosok szívesen próbálták ki a gyógyszerek hatását emberen, önkísérletben is. Az állatkísérleteket hasonló célokra alkalmatlannak ítélték. Minthogy tüneteket kezeltek, igen aprólékosan és individuálisan tájékozódtak a páciens panaszairól. Ennek megfelelően dolgozták ki gyógyeljárásaikat. Elvben kevéssé hittek a természetes gyógyulásban, ezért is voltak annyira aktívak a terápiában. Sikereiket elsősorban figyelmességüknek. türelmüknek, a keltett bizalomnak és betegeik természetes gyógyhajlamának köszönhették.
