Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - Népszerű korabeli orvostani irányzatok
53 rint számos speciális aktiváló erőt képes mozgósítani. Ezek között van a „force de situation fixe", amely a sensibilitas és az irratibilitas mellett az élet harmadik karakterisztikųñ aként, a szervezet állandóságát őrzi. Barthez rendszerében léteznek a motorikus erők: ,, force musculaire", ,, force tonique", amelyek izomelemeket, ereket mozgatnak. Speciális erők idézik elő a vér alvadását, a szervezet felmelegedését stb. A szervezet egységét a ,,szimpátiák" tartják össze. Szimpátiás jelenségnek vette például a pupilla összehúzódását a fényingerre. A terápiás meggondolásokat természetesen a vitális erők serkentése vagy kímélése határozta meg. A vitalista koncepciók sodrában számos rövidebb-hosszabb életű terminus eçĥñiçųs született. így a kitűnő angol orvostudós, Robert Whytt (1714—1766) a tbc-s agyhártyagyulladás leírójának ,, sentient principle"-je, amivel ő — már Ha ler előtt — a belső szervek ingerreakcióinak forrását jelölte meg. John Hunter is a vér ,, vital power"-jéről beszélt. Casimir Međieųs (1736—1808) Mannheimben 1775-ben alkotta meg a később rengeteget idézett ,, Lebenskraft " (életerő) kifejezést. Ugyancsak sokat használták, különösen az evolucionizmus gondolatkörében, Friedrich Johann Blumenbach (1752—1840) ,, Bildungstrieb"-jét, amivel a táplálkozási, a generációs és regenerációs folyamatok okát kívánta meghatározni. Johann Christian Reil (1759—1813) a német vitalizmus egyik legkiválóbb képviselője, az ,,életerőt" az anyag összetételéből, keveredéséből származtatta, attól elválaszthatatlannak tartotta. Híres ,,Von der Lebenskraft" című tanulmányában írta: ,,Bizonyos, hogy az anyag kiszámíthatatlan mértékben nemesedésre képes és energiája ennek arányában növekszik. "... ,,Mennyi finom anyag rejte zhet még a természet ölében. ' Az irritabilitással foglalkozó orvostudósok között találjuk a svájci származású Johann Georg Zimmermannt (1728—1795), Haller egyik tanítványát. Két munkájával szerzett jelentős hírnevet. 1763-ban adta ki az ,,Von der Erfahrung in der Arzneykunst "-ot (a gyógyszerészeiben szerzett tapasztalatról), amiben a gyógyszerkutatások helyes módszertanát igyekezett megadni. Eközben hangsúlyozta az egzakt kísérleti tapasztalatok fontosságát, de óvott attól is, hogy az egyoldalú empirizmus eltántorítson a racionális következtetésektől és a szintetizálásától. Igen széles társadalmi visszhangja volt Zimmermann a ,,Magányról'' (Über die Einsamkeit) írt könyvének. Ebben a kor szentimentális divatjára szerencsésen rezonáló, tudományos jellegű művet sikerült alkotnia. Orvosi szempontból elemezte a kedélyállapotot, a szenvedélyek hatását. Kidomborította a visszahúzódó, a természet harmóniáját élevező ,,belső élet" értékeit. Christoph Wilhelm Hufeland (1762—1836) a jénai, majd a berlini egyetem professzora, a kor egyik kitűnő klinikusa szintén vitalista alapállásból konstruálta meg betegségtanát. Eleinte előszeretettel használta a ,, Lebenskraft" fogalmat, később ezt az ,,irritabilitás"sal helyettesítette. Ugyanakkor fenntartással kezelte Brown tanait. Különösen a terápiában tért el tő'.. Hufeland gyógyszerelésére a kiegyensúlyozott, értelmes empíria a jellemző. Célszerűen alkalmazta az étrendi, az ivó- és a fürdőkúrákat. Ellene volt a túlságos vérvételeknek. Felismerte, hogy a Mesmer által divatba hozott magnetoterápia főleg szuggesztív hatású és ennek megfelelően élt vele. Figyelemmel kísérte kora természettudományát, különösen azt, hogy eredményei hogyan hasznosíthatók a medicinában. A brownizmus több változatban is elterjedt Európában. A legmélyebb nyomokat Németországban hagyta, ahol Andreas Roeschlaub (1768—1835), a Bajorországban működő klinikus és természetfilozófus sokat tett a népszerűsítésére. Nemcsak azért, mert a Brown által kidolgozott gyakorlat hibáit és ellentmondásait lenyesegette, hanem azáltal is, hogy az irritabilitás-tan elemeit közvetítette a Sçĥe liñg féle természetfilozófiába.
