Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - Népszerű korabeli orvostani irányzatok
52 Comm. Hist. Ar ¡ s Med. Suppleme ñ nt ñ 15—16 A „szténiás'' betegségcsoport jellemző tagjai: a tüdőgyulladás, a nyugtalansággal járó elmebaj, a himlő, a kanyaró, a vérzéses hasmenések, a reumás bántalmak. Ilyen esetekben a vérvétel, a hashajtók, a hánytatok az izzasztószerek, a koplaltatás segítenek. Az előforduló kórképek túlnyomó többségét Brown az ,,aszténiás'' betegségek közé sorolta. Ezek: Az általános gyengeséggel járó állapotok, a vérszegénység, az angolkór, a skorbut, a havi vérzés elmaradása, a szorongásos kényszerképzetek stb. Gyógyszereik: a bor és egyéb szeszes italok, a fűszerek, a húsok, a meleg és kellemes testi-lelki ingerek és különösen az ópium. Az „aszténiás " betegek e csoportjában feltehetően tekintélyes részt képviseltek a különböző eredetű frusztrációs, neurotikus kórképek. A társadalmi élet tehetősebb rétegeiben a divattá növekvő szentimentális modorosságok, a mesterkélt formaságokba terelődött tevékenységek (főként az előkelő hölgyeké), az üzleti élet, a tőzsdézés fülledt izgalmai, végeredményben a lekötetlen, rosszul kiélt energiák kóros következményei nyertek sajátságos értelmezést Brown e kategorizálásában. A brownizmus plauzibilis, durván egyszerűsített betegségtana számos kitűnő orvostudóst is befolyásolt, különösen a német nyelvterületen. A doktrína életképességét bizonyítja, hogy még évtizedekkel szerzőjének halála után is sokan hivatkoztak rá. A korabeli vitalizmus egyik gócpontja a montpellier-i egyetem. Onnan került ki egyik első reprezentánsa, François Boissier de Sauvages (1706—1767), aki az első átfogó betegségtani rendszerezést elkészítette. Ezzel voltaképpen a Sydenham által felvetett gondolatot próbálta megvalósítani, azt, hogy a betegségeket önálló természeti egységekként felfogva, azokat a botanikai osztályozás szellemében, osztályok, rendek, családok, fajok szerint csoportosítsa. Kora ismereteire támaszkodva, ez a beosztás csupán tünettani lehetett. A gyulladások közös tulajdonságai alapján egymás mellé kerültek például a máj, a mellhártya, az ízületek gyulladása stb. Elkerülhetetlenül, heterogén kórképek sorakoztak a ,,lázak" és „görcsök" csoportjában. Sauvages betegség-rendszerezésének keletkezésére hatással volt barátjának, Carl Linnének (1707—1778) híres botanikai szisztémája. Az orvos Linné egyébként maga is megpróbálkozott egy nem túl életképes noszológiai osztályozással. Mind e törekvések akkoriban a francia enciklopédisták nagyvonalú mozgalmához kapcsolódtak, amely a világ jelenségeinek számbavételét, tárgyszerű meghatározását tűzte ki célul. A felvilágosodás kori francia vitalizmus kiemelkedő személyiségei Théophile de Bordeu (1722—1776) és Paul-Josef Barthez (1734—1806). Bordeu abból indult ki, hogy a mirigyek kiválasztó tevékenységét nem lehet a passzív szűrő-mechanizmussal magyarázni, hanem csak a vitális aktivitással. Érdekes állatkísérleteket végzett. A nyálmirigy helyére szivacsot ültetett be és bizonyította, hogy az arcizmok összehúzódása elégtelen ahhoz, hogy a szivacsból váladékot préseljen ki. Barthez, Bordeu utóda a montpellier-i egyetem fiziológiai tanszékén, terjedelmes munkákban fejtette ki átfogó vitalista elméletét. Alkotásáról igen nagy véleménnyel volt, pedig annak a haladás szemszögéből nézve erős fogyatékosságai voltak. Mindenekelőtt az, hogy Barthez egyáltalán nem támaszkodott anatómiai és élettani adatokra, csupán szóbeli értelmezését adta az élettani és kórtani jelenségeknek. Ez a regisztráló, az organikus mechanizmusok, folyamatok mélyebb feltárásától tartózkodó tárgyalásmód később hatással volt Pinel noszológiai leírásaira is. Barthez helyes úton indult el, amikor a Stahl által még differenciálatlanul kezelt anima fogalmat a tudatos lelki és a tudattól függetlenül működő princípiumokra bontja fel. Emellett azonban felvett harmadikként egy ,,principe de vie"-1 (életprincípiumot), aminek a viszonyát a test anyagával homályban hagyta. Ez utóbbi princípium, feltevése sze-
