Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - Népszerű korabeli orvostani irányzatok
51 NÉPSZERŰ KORABELI ORVOSTANI IRÁNYZATOK Az értelembe vetett hit, ami a felvilágosodás mozgalmának egyik gyökere és irányítója, utat nyitott a spekulatív orvostani irányzatoknak is. A ,,felülről építkező" rendszerek közül elsőként William Cullen (1712—1790) nervizmusával foglalkozunk, ami egy nagy hatású doktrínába, John Brown (1735—1788) „irritabilitas"-tanába torkollott. Cullen is Boerhaave hatása alá került és nagy szerepet játszott abban, hogy az edinburgh-i egyetemen a leydeni iskola progresszív szelleme gyökeret vert, innen pedig több tanítvány közvetítésével eljutott az Amerikai Egyesült Államokba. Cullen, Boerhaave egyik jellegzetes szolidárpatológiai feltevéséből indult ki, ami akkoriban másokat is foglalkoztatott. Eszerint a mozgató ingerek a központi idegrendszer fehér- és szürkeállományából indulnak ki. A ,,machina nervosa" (idegi gépezet) központi vezérlője a ,,sensorium commune" (közös érzékelő), ami magában foglalja az agy és a gerincvelő egész területét. Ezzel a szolidárpatológia lényegében a neuropatológiára, idegi kórtanra egyszerűsödött. Cullen szerint a szilárd részek normális tónusát az agyban székelő ,, nervous power" (idegerő) tartja fent. Ha ezt valamilyen inger fokozza vagy csökkenti, úgy a periférián görcs (spasmus), vagy ernyedtség (atonia) mutatkozik, a megfelelő vérellátási, hőmérsékleti következményekkel. A betegségek e nervista mechanizmus szerint alakulnának ki. Főtípusai a spasztikus és az atóniás betegségek. Az első csoport túlnyomó részét a lázas kórképek teszik ki. A betegségek jóval nagyobb másik hányada az atóniás típushoz tartozik. A terápiás konzekvenciákról a brownizmus tárgyalásakor lesz szó, minthogy hasonló elvek szerint jártak el. Az életében nagy szakmai tekintélyt élvező Cullen tudományos konstrukciója nem bizonyult időtállónak. A „neurózis" kifejezést ugyan ő használta elsőként, de a mainál sokkal tágabb, mondhatni parttalan értelmezésben. Valamennyi ,,idegbetegséget" ide sorolta, aminek nem tudta kimutatni az organikus eredetét. így került e fogalomkörbe egymás mellé a tetanusz, a veszettség, a vitustánc stb. A kibontakozó ipari forradalom és a felgyorsuló civilizációs folyamatok mélyrehatóan módosították főleg a városi ember életkörülményeit, magatartásformáit, reagálásait. E reagálásokban egyre gyakrabban uralkodó elem az ingerlékenység. Nagyon is érthető, hogy az általános érdeklődés fokozódott az irritabilitás jelenségei iránt. Szükségszerűnek tűnik az is, hogy előbb-utóbb születnie kellett egy olyan elméletnek, amely a passzív ingerelhetőség és a bekövetkezett aktív inger találkozásának egyensúlyzavaraiból kiindulva építette fel a betegségek kialakulásának általános sémáját. Ez a doktrína a skót John Brown műve volt. Hányatott életében rövid, de döntő epizód a Cullennel való kapcsolata, aki tanára és elhidegülésükig jótevője volt. Miután magáévá tette mesterének nervista munkahipotézisét, kidolgozta betegségtanát, amit az 1780-ban publikált ,,Elementa medicinae" c. művében fejtett ki. Eszerint az élet nem önmagától lévő spontán folyamat, hanem különböző ingerek által kikényszerített és fenntartott állapot. Az ingerek lehetnek külső (táplálék, hő, levegő stb.) és belső (indulatok, izommozgás stb.) eredetűek. A létezés minősége, az egészség vagy a betegség azon múlik, hogy milyen a szervezet ingerelhetősége, amely az idegés az izomrendszerben reprezentálódik. A közepes ingerelhetőség állapota az egészség. Betegség következik be, ha az inger vagy az ingerelhetőség túlságosan erős vagy gyenge. A túlságos ingerek következtében ,,szténiás ", a kellő mennyiségű inger hiányában ,,aszténiás" kórképek alakulnak ki. Brown a lokális elváltozásokat is ebből az általános sémából vezette le.
