Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - A tudományos kórbonctan megjelenése, a „bécsi orvosi iskolák"
47 takat. Az akkor közkeletű általános kórtani sémák (antik humoralpatológia, illetve a jatrokémiai-fizikai modellek) mindehhez lényegében csak formális támpontot adtak. De Morgagni nagyon is figyelt a bennük felfedezhető ellentmondásokra, amiket a szekciós lelet gyakran leleplezett. Az összegyűlt klinikopatológiai ismeretek summázásának igénye — miként valamennyi természeti és humán tudomány területén — a 18. század második felében kényszerítően merült fel. Morgagni ennek szellemében, a test régióin végighaladva regisztrálta azokat a kóros anatómiai elváltozásokat, amelyek a különböző betegségekkel és tünetcsoportokkal jellemzően együtt járnak. Nemcsak saját kazuisztikáját használta fel ehhez, hanem másokéit is, tőleg egykori híres mesterének, Giovanni Maria Va salva (1666—1723) esetleírásait. Hatalmas anyagból válogathatott és erre sok időt is adott magának. Főművét, a ,,De sedibus et causis morborum per anatomen in đagat is' '-t csak 80 esztendős korában, 1761-ben publikálta. Minthogy Morgagni nemcsak kitűnő klinikus, hanem igen képzett és tapasztalt anatómus is volt, minden apró elváltozásra figyelt (pl. az érelmeszesedés első jeleire), aminek kóroktani jelentőségét számításba vehette. Általában — ellentétben elődeinek többségével, akik főként a különleges ritkaságok gyűjtésével és leírásával igyekeztek kitűnni — Morgagni a mindennapos, gyakran előforduló, halálhoz vezető betegségek elváltozásait kutatta. Különlegesen érdekes és eredeti megfigyeléseket közölt az aortaelégtelenség, a kéthegyű szívbillentyű-szűkület, a szívbelhártya-gyulladás, az epekőbetegség kórbonctani karakterisztikumairól. Végy vizsgálatokat is végzett a hullarészeken, foglalkozott a praxisában felvetődött törvényszéki orvosi problémákkal. Morgagni fellépése előtt lényegében tüneti betegségtan létezett. Beszéltek ,,vízibetegség"- ről, ,, hányások' - ró 1, „fejfájások"-ról stb. Morgagni arra törekedett, hogy e tüneteggyütteseket anatómiailag is meghatározza és kialakulási folyamatukat felderítse. Maradandó elnevezéseket vezetett be, többek között az ileust, a kólikát, a peritonitiszt, amelyeket új konkrét tartalommal használt. Igen sok terminus eçĥñiçųs alkotott az anatómia területén is. A patológiában bekövetkezett haladást jól reprezentálta Matthew Baillie-nek (1761-1&23), a Hunter testvérek unokaöccsének 1793-ban megjelent munkája. A pompásan illusztrált monográfia („The morbid anatomy of some of the most important parts of the human body") már új szemléletet tükröz. Morgagni elsődlegesen a klinikumhoz tartozó bonctani leleteket kutatta. Baillie-nél a sorrend megfordult. Módszeresen végighaladt a tüdő, a gyomor, a máj stb. lehetséges elváltozásain, amit munkájának fejezetcímei is kifejeznek. A részletes kórbonctan azóta is így építkezik. A mű több klasszikus értékű patológiai leírást, illetve ábrázolást is tartalmaz (májcirrhozis, szívbelhártyagyulladás, gyomor- és nyombélfekély, tüdőtágulás). A tüdőemphysema esetében a nagy irodalmár, Samuel Johnson bonclelete szolgált mintául. A kórbonctani kutatások tekintélyének emelkedése azt is eredményezte, hogy mind több klinikus tartotta szükségesnek a betegágy melletti megfigyeléseit utólag boncolási adatokkal kiegészíteni. Elterjedt az a gyakorlat, hogy a kezelőorvos és a patológus ugyanaz a személy. A 19. század első felében különösen a francia és brit orvosok vállalkoztak erre. Az új kórképek meghatározása mindinkább a kórboncolás jegyében történt. A patológiai munka színvonalának emelkedése a tudományágazat szakosodását is maga után vonta. A nagyobb gyógyító intézményekben be kellett rendezkedni az egyre nagyobb számú boncolásra. Ezt hovatovább csak egy függetlenített és megfelelő technikával rendelkező szakember volt képes elvégezni. Ónálló részlegek is alakultak e diszciplína művelésére. Párizsban létesítették az első kórbonctani tanszéket, 1836-ban.
