Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

II. RÉSZ - Kiemelkedő kutatók a vitalizmus és empirizmus hullámzásában

45 a kétféle betegség egységének téves következtetésére jutott, hanem — a nyomban beindított erélyes higanykezelés ellenére — végzetes betegséget is szerzett. 1767-ben történt az önkísérlet és John Hunter 1793-ban angina pectoris tüneteivel hirtelen meghalt. A boncolásnál kiderített szív-ér elváltozásokat a boncoló William Heberden a luesz késői szövődményének tartotta. Kétségtelen, hogy John Hunter tudományos életművében jóval több a gondolatkeltő kérdésfeltevés, mint a kérdések tartós érvényű megoldása. Mégis, teljes joggal tekintik őt a tudományos sebészet megalapozójának. A seb számára nem egyszerűen praktikus probléma, hanem az általános kórtan egy igen fontos része. Ugyanakkor Hunter nem veszett el a spekulációkban, hanem szilárdan állt a gondosan észlelt valóság talaján. Rengeteget tett a sebészet tekintélyének emelésére. Egyik kollégája kijelentése szerint: ,,0 csinált belőlünk úriembert. "

4 A francia Bichat is sebészként kezdte. Előbb hadi tapasztalatokat szerzett, majd a párizsi Hotel Dieų sebészeti klinikájára került, ahol az intézmény vezetője, Desault felfigyelt rá. 1793 és 1795 között munkatársak, Bichat akkor egy szaklap szerkesztésével is foglalkozott. Egyidejűleg újszerű egzakt vizsgálatokkal próbálta megvilágítani az élettan és a kórtan területeit. Megszállottan dolgozott. Az alkotó munka oltárán önmagát is feláldozó tudós géniuszát sokan rokonították a fiatal Napóleonéval. Vitalista elvi alapon állt: Egyik sokat idézett mondása szerint: ,,Az élet azon erők összessége, amelyek ellenállnak a halálnak. "

5 Ugyanakkor mélységesen elégedetlen volt a vitalizmus korabeli vulgarizálásaival: ,,Semmi sem változékonyabb, bizonytalanabb, mint ezek a szavak: vitalitás, vitális akció, vitális befolyás, stb., ha nem határozzák meg szigorú pontossággal e kifejezések értelmét."

ħ Úgy vélte, hogy ha egy funkciót akarunk tanulmányozni, úgy az ezt végrehajtó szerv speciális szerkezetét és működésének mikéntjét kell vizsgálnunk. Ennek megfelelően Bichat az emberi szervezetben 21 féle ,,szisztémát" különített el azonos vagy hasonló struktúra, működés és kórtani viselkedés alapján. Többek között a savóshártyákat, az artériás és vénás rendszereket, a mirigyeket, a vegetatív és az akaratlagos idegrendszert, az izmokat, a csontokat, a porcszövetet. E külön egységként tárgyalt ,,rendszereket" jellemezte az általa alapvetőnek tartott ,,életsajátosságok" (proprietés vitales) szempontjából. Ezek alatt az érzékenységet, valamint az aktív elmozdulás öntudatlan és tudatos megnyilvánulásait értette. Noha Bichat erősen eltúlozta rendszereinek önállóságát, ez az osztályozás tekinthető a lokalizáló szövettani szemlélet első jelentkezésének a medicinában. Rengeteg állatkísérletet végzett. Aprólékosan tanulmányozta a rendszerek fizikai tulajdonságait, a hő- és a vegyhatásokra történő reakciókat. Leírásai makroszkóposak voltak, a korabeli górcsövi vizsgálatokról igen rossz véleménnyel volt. Elsőként különítette el határozottan a vegetatív és a központi idegrendszert. Figyelmesen elemezte a halál beálltának szokványos mechanizmusait. Lényegében helyesen ítélte meg a szívműködés, az agyi keringés és légzéselégtelenség egymásba fonódó, egymásra ható folyamatait az élet megszűnéséhez vezető úton. Felismerte, hogy a döntő mozzanat az agy halála. Bichat kutatásai és személyes varázsa roppant hatást tettek a 19. századforduló francia orvostudományára. Tanítványai közé tartozott François Magendie is, aki a következő nemzedék legkiválóbb fiziológusai közé tartozott. Sokat tanult fiatal mesterétől, ugyanakkor élesen szembenállt annak vitalista nézeteivel. Magendie elvĥű pozitivistának vallotta magát. A tények gyűjtését tekintette a haladás alapfeltételének és elvetett mindenféle spekulációt. Az élet- és kórjelenségeket kizárólag kémiai és fizikai törvényszerűségekből igyekezett levezetni. Az elméletekkel szembeni radikalizmusa némileg értĥe-