Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - Új távlatok a kísérleti élettanban, a kórtan és az anatómia fejlődése
41 Az emésztés élettanának kezdete a kitűnő francia term ^zettudós, René Antoine Reaumur (1683—1757), a róla elnevezett hőmérő feltalálója nevéhez fűződik. Otthonában volt egy madara, amely gyakran kihányta az emésztetlen táplálékot. Réaumur ételt tartalmazó perforált kapszulát nyeletett le az állattal, amit fonálra függesztett. Egy idő után kihúzva a kapszulát, megvizsgálta a gyomornedv bontó hatását. Ennek mintájára végezte híres állat és önkísérleteit Lazzaro Spallanzani (1729—1799) a kor egyik kiemelkedő természettudósa, aki nem volt orvos. A kiemelt gyomornedvet in vitro testhőmérsékleten tartotta és figyelte az emésztési folyamatot. Azt is észrevette, hogy már a nyálban megindul valamilyen vegyi lebontás. Spallanzani e vizsgálatai nagyban hozzájárultak annak a vitaiisztikus elvnek a meggyengítéséhez, hogy emésztés csupán az élő szervezetben fordulhat elő. Spallanzani emellett meggyőző erejű kísérleteket végzett az ősnemzés teóriájának megdöntésére. Ennek egyik élharcosa John Needham, angol katolikus pap kimutatta, hogy az előzőleg felforralt húslevesben — amit parafa dugóval lezárt üvegedényben tartott — bizonyos idő múltán erjedési folyamat indul meg, a folyadék megzavarosodik, benne mikroszkopikus élőlények mutatkoznak. Spallanzani bizonyította, hogy ha az edény nyílásának beforrasztásával a levegőt valóban távol tartjuk, úgy az előzőleg felforralt levesben semmiféle életjelenség nem észlelhető. A londoni William Prout (1785—1850) gondos vegyi elemzéssel igazolta, hogy a gyomornedv savanyúságát a benne foglalt szabad sav okozza. Ennek ingadozása oka, illetve okozata lehet különböző gyomorbajoknak. Még behatóbb ismereteket szereztek a gyomoremésztés és az epe bontótevékenységének kémiájáról Friedrich Tiedemann (1781—1861) és Leopold Gme in (1788—1853) heidelbergi tudósok. A speciális fermentet, a pepsint Theodor Schwann (1809—1885), a sejttan egyik klasszikusa írta le 1836-ban. William Beaumont (1784—1853) amerikai katonaorvos igen eredeti és jelentős emésztésélettani tanulmányokat folytatott. 1822-ben az egyik észak-amerikai határerődben egy 19 esztendős francia származású kanadai katona lövési balesetet szenvedett, aminek a következtében gyomorsipoly alakult ki. Orvosa Beaumont volt, aki ezután 11 éven át kapcsolatban volt a sebesülttel. Megfigyelte közvetlenül a gyomornyálkahártya elválasztását, a vérellátás alakulását, a gyomor mozgásait különböző táplálkozási, mechanikai, kémiai és pszichés ingerekre. Erről szóló közleménye 1833-ban jelent meg, nagy visszhangot keltve. Beaumont példát adott hasonló állatkísérletekre, köztük a későbbi híres pavlovi kutatásokra is. A légzésfiziológia roppant lendületet vett az oxigén felfedezésével. Az addigi Stahlféle flogisztonelmélet szerint minden éghető anyag tartalmazza a flogiszton nevű alkatrészt, ami az égési folyamathoz nélkülözhetetlen és az égéskor távozik. Stahl az égést ilyen formán bomlásos folyamatnak értelmezte, ami anyagveszteséggel jár. Azt a tényt, hogy a szilárd anyagok égésekor nem súly vesztés, hanem gyarapodás mutatható ki, Boy e egy megállapítására hivatkozva úgy magyarázta, hogy az anyag tűzrészecskéket vesz fel. Az 1700-as évek második felében felfedezett oxigén új megvilágításba helyezte az égésről alkotott elképzeléseket. Lavoisier bebizonyította, hogy az égés és a légzés azonos jellegű folyamatok, a légzés ,,lassú égés' '-nek fogható fel. Mindez óriási távlatokat nyitott az orvosi élettan számára is. A hőtermelés addigi zavaros magyarázatai (a vér súrlódása, a belső erjedési reakciók, stb.) helyet adtak a szervezetben zajló oxigenizációs folyamatok tanulmányozásának. Ezt előbb a tüdőben, végül a sejtekben lokalizálták. Ezek a felismerések később a szervezeti anyagcsere tanában integrálódtak, ami a heilbronni orvos, Robert Mayer (1814—1878) korszakalkotó felfedezésére, az energia megmaradásának elvére támaszkodott.
