Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - Új távlatok a kísérleti élettanban, a kórtan és az anatómia fejlődése
42 Comm. Hist. Ar ¡s Med. Suppleme ñ nt ñ 15—16 Mayer 1840-ben hajóorvosként utazott Batáviába, a mai Indonéziába. Elfoglaltsága megengedte, hogy a vér fiziológiájával foglalkozzon. Már tübingeni tanára, Johann Heinrich Autenrieth (1772—1835) felhívta a figyelmét arra, hogy a vénás vér nyáron világosabb, mint télen, amit a vér különböző oxigéntelítettségével magyarázott. Mayert kitartóan foglalkoztatta ez a jelenség. Észrevette azt is, hogy amikor a déli tengereken vett vért a pácienseitől, az is világosabb színű mint ahogyan az északon tapasztalható volt. Mindebből arra következtetett, hogy minél melegebb éhajlaton él valaki, annál alacsonyabb belső hőre van szüksége a normális temperatúra fenntartásához. Megfigyeléseit általánosítva, Mayer eljutott a nagy felismeréshez, hogy az élő szervezetben, csakúgy mint a természetben mindenütt különböző formájú energiák használódnak el, alakulnak át, de mindig úgy, hogy eközben összességük mennyisége változatlan marad. Az ok és a hatás egyenlő (,, causa aequat ejfectum. ") Mayer dolgozata ( Über die quantitative und qualitative Bestimmung der Kräfte) 1842-ben jelent meg Liebig folyóiratában. Hogy a probléma felvetése és megoldása mennyire érlelődött, bizonyítja, hogy 1843-ban Angliában Joule, 1847-ben pedig Németországban He rñĥol z szintén kifejtették és bizonyították az energia megmaradásának tézisét. Mayer hosszú, elkeseredett küzdelmet folytatott a felfedezés prioritásának elismertetéséért. A méltánytalanul mellőzött, zseniális kutatók tragikus sorsa jutott osztályrészéül. Az élő szervezet energiagazdálkodásának tanulmányozása lehetetlen lett volna a kémia gyors korabeli fejlődése nélkül. Különösen Ðalton, Berzelius, Liebig és Woh er tudományos munkásságának köszönhet sokat az orvostudomány. Az utóbbinak, Friedrich Wöhlernek (1800—1882) sikerült 1828-ban először szintetizálnia szerves vegyületet, a karbamidot. Jelentős hatással voltak mind az elméleti, mind a gyakorlati medicinára a fény és hőtanban, a gázok fizikájában, az elektromágnesesség tárgykörében elért korabeli eredmények is. Az élettan témaköréhez szorosan hozzátartozik az embriológia, az élőlények keletkezésének és kialakulásának tudománya. Bár ez a diszciplína a 18. században az orvostudományt még csak periferikusan érintette, sok kitűnő orvostudós figyelmét keltette fel és késztette állásfoglalásra ezekben a kérdésekben. Addig általában az volt a vélemény, hogy az ivarszervekben ,,előre gyártva", miniatürizálva bennefoglaltatik a megszületendő ember. A nézetek csak abban különböztek, hogy a homunculus a petében vagy a spermatozoonban helyezkedik-e el. Akik az első lehetőséget fogadták el, azok voltak az ovulisták, akik az utóbbit, azok az animalculisták. Az ovulista nézetet valló Ha ler és Malpighi azt tartották, hogy a petében valamennyi későbbi utód be van skatulyázva. Ha ler azt is kiszámította, hogy peténként mintegy 200 millió. Azt, hogy a pete és a spermatozoon egyesüléséből indul ki az új lény kifejlődése (epigenezis), elsőként Caspar Friedrich Wolff (1735—1794) fedezte fel teljes bizonyossággal. Vizsgálataiból megállapította, hogy a spermium által megtermékenyített massza eleinte homogén, majd hólyagocskák képződnek benne, a későbbi szervek csíratelepei. A hólyagocskák tartalma iránt Wolff nem érdeklődött, ezt utóbb a sejtkutatók tárták fel. Felfedezte a vese embrionális megfelelőjét, az úgynevezett ,,ősvesét'¦ ami szintén a koncepcióját támogatta. Az embriológiai csíraelmélet, az epigenezis, merészsége és újdonsága miatt eleinte erős ellenállást keltett és sokat ártott Wolff tudósi karrierjének. Számos mellőzés érte, amíg végre Katalin cárnő 1766-ban meghívta a pétervári akadémia tagjai közé. A csíralemez elméletet Carl Ernst Baer (1792—1876), az ugyancsak Péterváron működő zoológus
