Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - Új távlatok a kísérleti élettanban, a kórtan és az anatómia fejlődése
40 Comm. Hist. Ar ¡ s Med. Suppleme ñ nt ñ 15—16 pikus vizsgálataival kiderítette (700-szoros nagyítással), hogy az idegek homogén cilinderes szerkezetű képletek. César Legallois (1770—1814) állatkísérletei azt látszottak igazolni, hogy a szív működését a gerincvelőben lévő központ irányítja a szimpatikus idegpályákon át. A későbbi kutatások a szívizom automáciáját bizonyították, a beidegzés másodlagos reguláló szerepét. Legalloisnak sikerült a kétoldali vagus ideg átvágásával tüdőgyulladást előidézni. A gerincvelő mozgató és érző idegpályáinak meghatározása, illetve elkülönítése három kiemelkedő fiziológus: a skót Charles Bell (1774—1842), a francia François Magendie (1783—1855) és a német Johannes Müller (1801—1858) kutatásainak eredménye. Marshall Hall (1790—1857) feltárta a reflexfolyamatok mechanizmusát. Kiderült, hogy a reflexek az akarattól függetlenül, kizárólag a nyúltvelő és gerincvelő központjaiban zajlanak le. Ezek fizikai károsításával, mérgezésével megszüntethetők. Franz Josef Gall (1758—1828) tanai döntően járultak hozzá, hogy a nagyagyat tekintsék végérvényesen a szellemi tevékenységek központjának. A 18. század utolsó éveitől, előbb Bécsben, majd Párizsban hirdette a laikus körökben is nagy feltűnést keltett ,,organológiai" elméletét, amit később ,,frenológia" és ,,kranioszkópia" néven is emlegettek. Gall szerint az agy több különböző szervből (organon) fejlődött, amelyek speciális lelki tulajdonságok, funkciók gócai. 27 ilyen centrumot tételezett fel, ezeknek fejlettségét a koponya tapintásával állapította meg. Ilyen módon diagnosztizálta például a számolási tehetséget, a művészi képesség, a hiúság, a gyilkolási, a szaporodási hajlam stb. adottságait. Bár sokan támadták, szakmai és világnézeti meggondolásokból egyaránt, tanával és diagnózisaival hírnevet és vagyont szerzett. A 19. század második felében egzakt kórtani vizsgálatokból kiderült, hogy a magasabb rendű szellemi kvalitások a szürke agykéreg bizonyos területeire lokalizálhatok. Gall koponyatana e felismerés egy korai triviális változataként értékelhető. Mindenesetre tény, hogy Gall észlelései a fejlődéstan és összhasonlító anatómia akkori eredményeiből indultak ki. Ezek a diszciplínák pedig a kor természettudományának legtermékenyebb áramlatához tartoztak. A 19. század első évtizedeinek egyik kiemelkedő tekintélye az agykutatásban Jean Pierre Flourens (1794—1867). Alapvető felfedezéseket tett az egyensúlyozás élettanában, bizonyította a nyúltagyi légzőközpont létezését. Főleg a galambokon folytatott kísérletekben tanulmányozta az agyközpontok hipotézisét. Arra a meggyőződésre jutott, hogy a nagyagy egész területe funkcionális egység és működőképességét egy rész kiesése nem csorbítja. Az idegsejteket és idegrostokat már a sejttani kutatás nagy hullámában Robert Remak (1815—1865) írta le 1838-ban. Az idegélettan haladására különleges és igen fontos hatást gyakorolt Luigi Galvani (1737—1798) az úgynevezett,,állati elektromosság" felfedezésével. A bolognai egyetem anatómus professzora, észlelte, hogy a felfüggesztett békacomb, elektromos szikra vagy fémek érintésének hatására rángatózott. Az volt a véleménye, hogy ez az elektromosság maga a speciális életerő, forrása az agy állománya, ahonnan az idegek közvetítésével az izmokba jut. Alessandro Volta (1745—1827), a kitűnő kortárs fizikus bizonyította, hogy ebben az esetben az elektromos áram a tartó érintkező fémekből indul ki. A bioelektromos jelenségek tanulmányozása ettől kezdve lendületet vett és roppant eredményeket hozott. Elsőként e területen a fiatalon elhunyt zseniális Johann Wilhelm Ritter (1776—1810) szerzett nagy érdemeket. Emil Du Bois Reymond (1818—1896) a negyvenes évektől a szívizom elektrofiziológiájával foglalkozott; úttörő munkássága az EKG feltalálását készítette elő.
