Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

II. RÉSZ - Új távlatok a kísérleti élettanban, a kórtan és az anatómia fejlődése

39 a kitűnő angol tudós az ingerelhetőséget csak általánosságban az élő anyagra vonatkoztatta, ebből további részvizsgálatok, elemzések egyelőre nem következtek, a koncepció ezen a ponton megrekedt. Ahogyan a Stahl-féle ,,anima" homályos fogalma sem volt megfelelő kiindulópont a fiziológia új kérdésfeltevéseihez, fenyegetett, hogy az „irritabilitas" és a vele társított érzéklések terméketlen, zavaros fikciókká válnak. A svájci származású Albrecht Ha ler (1708—1777) érdeme, hogy nem így történt. Haliért kivételesen alapos általános orvosi tél készültsége predesztinálta arra, hogy e fejlődési szakasz egyik középponti személyisége lehessen. Minthogy egyetemi szintű tanulmányait már szokatlanul korán, gyakorlatilag már 15 éves korában megkezdte, bőven volt ideje Európa akkori legjobb egyetemeit megismerni, a legjobbaktól a legjobbat megtanulni. Mély természettudományos műveltséggel rendelkezett, de költőnek és orvostörténésznek is kiváló volt. A medicina számára maradandót, a bonctanban és a kórbonctanban, de mindenekfelett a kísérleti élettanban alkotott. Remek anatómiai-fiziológiai preparátumokat készített. Bővítette ismereteinket a légzés, a hangképzés, a szívműködés és vérkeringés, a táplálkozás élettanában. Sikeres tudományos vitát folytatott arról a kérdésről, vajon a mellhártyaűr normális körülmények között tartalmaz-e levegőt. Megírta az újkori klasszikus orvosi élettan összefoglaló művét. Anyagát jórészt saját vizsgálataiból merítette. Kutatásaiban szembetűnő az összehasonlító anatómia iránti fogékonyság. A legmélyebb hatást kortársaira ingerelhetőség és érzékenység-kísérletei tették. Az itt kapott eredményeit az 1752-ben megjelent „Departibus corporis humani sensibilibus et irritabilibus

,^' című munkájában tette közzé. Két kérdést vizsgált. Egyrészt azt, hogy milyen mértékben érzékenyek, másrészt, hogy mennyire ingerelhetők a szervezet különböző részei. Az érzékenységet a kísérleti állatok fájdalomjelzéseiből mérte le, amit hő, szesz, vitriol valamint mechanikus beavatkozások által provokált. Mintegy 400 állatkísérletet végzett e kérdések tisztázására. Lényegében az idegekkel jól ellátott területeket találta a legérzékenyebbnek, emellett a bőrt és a „bőrszerű

1' felületeket (vizelethólyag, húgyutak, méh, gyomornyálkahártya). Az ingerelhetőség fokát a hő és vegyi irritációkkal kiváltott tónusváltozások jelezték. Megállapította, hogy ezek az izomelemek jelenlétével függenek össze. Az ideghatás nem feltétele e jelenségeknek, mert az idegi ellátásától megfosztott izom is összehúzódásra bírható, különösen a szív és a bél izomelemei. Idézzük erről szóló véleményét: „Mi gátol bennünket annak elfogadásában, hogy az irritabilitas az izomrostok tulajdonsága, ami által azok összehúzódnak érintés, izgatás következtében? Ezen túl azonban nincs szükség újabb okok megadására, mint ahogyan az anyag vonzásának és súlyának sincs felderíthetőbb oka. A végső ok a belső felépítésben rejlik. '

¾ A kutatás határainak e megvonása természetesen csupán a tudomány akkori állásának és a szerzőnek a korlátait jelezte. Már tanítványai és utánvizsgálói is bőven találtak további tisztáznivalót ebben a témakörben. Maguk az alapjelenségek is pontosításra szorultak. A halleri érzékenységi reakciók elválaszthatatlanok voltak a központi idegrendszer működésétől. Ugyanakkor Ha ler nem vette figyelembe, hogy az ingert e központ nélkül is átveszik és közvetítik az idegek. Az irritabilitást az összehúzódások létrejöttével regisztrálta. Ilyen módon e két jelenség egybemosódott. A halleri eredmények élénk visszhangja, kritikája vagy korrigálása már önmagában is jelezte a kísérleti élettan általános fellendülését. Különösen az idegfiziológiai kutatások keltettek tartós érdeklődést. Azt, hogy az idegfonatokban az idegnedvet tartalmazó keskeny üreg húzódik, amit Ha ler is feltételezett, az olasz Felice Fontana (1720—1805) cáfolta meg. Mikroszkó-