Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
I. RÉSZ - Új kórképleírások és betegségtani rendszerek
20 Comm. Hist. Ar ¡ s Med. Suppleme ñ nt ñ 15—16 A holland Herman Boerhaave (1668—1738) belgyógyászata az előbbinél jóval rugalmasabb, a klinikai jelenségekhez jobban illeszkedő elméletre támaszkodott. Módszerére a megfigyelés és a mértéktartó következtetés sorrendje a jellemző. Ebben követte az általa igen nagyra becsült Sydenham elveit. Elfogadta ugyan a fentebb említett mechanikus modellek létjogosultságát, de a kor fizikai és kémiai ismereteit elégtelennek tartotta a szervezet folyamatainak kielégítő értelmezésére. Ez a fenntartása némi támpontot nyújtott a későbbi kibontakozó vitalista irányzatoknak is. A test anyagát Boerhaave is korpuszkulumokból összetettnek fogta fel. Ezek számától, nagyságától, alakjától származtatta a rostok és a nedvek állapotát. A jatrokémikusok elméletéből átvette az ,,acrímoniák"hipotézisét. Eszerint a lúgos, savas, olajos, ammóniákos, szappanszerű stb. „acrimoniák" önmagukban pangásokat, duzzanatokat, daganatokat idézhetnek elő. Általában sokat várt a vegyészet fejlődésétől. Sokat tanulmányozta a vizelet kémiáját. A racionális gyógyszerelést sem tudta elképzelni kémiai megfontolások nélkül. A betegségek kórtanát aprólékosan elemezte. Nem elégedett meg például a gyulladás általános jeleinek hangoztatásával, hanem igyekezett e folyamatot az egyes szervek sajátságaira vetíteni. Ily módon fejtette ki például a tüdőgyulladás kórmechanizmusát, beleértve az általános szepszishez vezető szövődményt is. Elemzően ismertetett ideggyógyászati, szemészeti, bőrgyógyászati kórképeket. Előadást tartott a hólyagkő oldásának lehetőségeiről. Elkülönítetten foglalkozott az erek betegségeivel, különös tekintettel az érelzáródások tünettanára. Általában az volt a véleménye, hogy az orvosnak többféle kórmechanizmusban kell gondolkoznia. A klinikai és kémiai adatokon kívül törekedett a pontos mérésekre. Súlyt helyezett a testhőmérséklet megállapítására, bár annak megfelelő eszközével akkor még nem rendelkeztek. Ellentétben Hoffmann felfogásával Boerhaave hitt a szervezetben ható spontán gyógytendenciákban, lényegében a hippokratészi physisben. Ennek megfelelően bízott a láz gyógyító hatásában is. Terápiájában az ésszerűség vezette. Előnyben részesítette a növényi eredetű gyógyszereket, bár nem zárkózott el másfajta bevált anyagoktól sem. Vallotta, hogy az egyszerűség az igazság bélyege (simplex veri sigillum), noha receptjeit — éppen a körültekintő mérlegelések eredményeként — olykor a barokk polifarmácia jegyében állította össze. Boerhaave a leydeni egyetemen 12 ággyal rendelkezett, amelye ken fekvőbetegeket mutatott be a medikusoknak. 12 ágy oktatási célra, mai szemmel igen kevésnek tűnik. Boerhaave belgyógyászatában azonban még inkább csak a betegségtípusok szintjén mutatták be a kórképeket. Abban a nagyságrendben, ahogyan a 18. század botanizáló jellegű noszológiai rendszerezésekben szokásos volt. Ilyen demonstrációkra a jól megválogatott tizenkétféle beteg, illetve betegség már elfogadható oktatási anyagnak tűnik. A túlzás nélkül világhíres Boerhaave a valaha élt legnépszerűbb és legsikeresebb oktatók közé tartozott. Tanári működésének hatására, egyben nyitottságára jellemző, hogy hallgatói között a medicina tárgykörének teljes skáláján találhatunk kiemelkedő személyiséget. Volt köztük belgyógyász (Home, de Haen), sebész (Heister), fiziológus (Ha ler), állami egészségügyi vezető (Van Swieten), toxikológus (Tronchin), orvoselméleti rendszerező (La Mettrie, Sauvage). A barokk betegségtani szisztémák élettani-kórtani alapjai a későbbi kísérleti részkutatásokkal szembesítve sorra módosultak, vagy érvényüket teljesen elvesztették. E spekulatív konstrukciók azonbn nélkülözhetetlen bázisai voltak a következetes orvosi munkának, amely igényelte a tudományosan igazolható elméletet. Az elméletek értéke a medicinában mindig viszonylagos volt és lesz. A valóban nagy klinikusok, miként a fel-
