Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

I. RÉSZ - A sebészek helyzete és a korabeli sebészet

21 soroltak is, azért vívták ki kortársaik tiszteletét, mert elsődlegesen jó orvosi ösztönükre és kiérlelt tapasztalatukra hagyatkoztak a betegágy mellett. Az orvosi elméletek a 18. század folyamán egyre szaporodtak. A jatrofizika egy szélsőséges, késői változata a még tárgyalt időszakban született. Julien-Offray La Mettrie (1709—1751) megalkotta az élő szervezet teljesen mechanikusan működő modelljét. A korabeli bonyolult óraszerkezetekre emlékeztető ,,1'homme machine "-ban, azaz embergépben minden a legszigorúbb determinizmus szerint működött. La Mettrie nagy visszhangot keltett koncepciója sokkal inkább a kor ultramaterialista filozófiáját foglalkoztatta, mint a gyakorló orvost. A SEBÉSZEK HELYZETE ÉS A KORABELI SEBÉSZET A műszeres orvosi beavatkozásokat — az európai medicina sajátos fejlődésének folyományaként — akkoriban az orvosoknál alacsonyabban képzett és társadalmilag kevésbé elismert szakemberek végezték. Ezek között egyaránt találhatók egyetemet is végzett sebészek, továbbá tábori sebészek (felcserek), borbély-sebészek, fürdősök, kozmetikusok, vásári fogászok, hályogműtők, kőmetszők, herélő-miskároló mesterek, sőt hóhérok is. Ezek a mesterségek többnyire céhekben tömörültek. Érthető mennyi bonyodalom származott e tevékenységek hatásköri villongásából. A sebészek legértékesebb, legjobban képzett rétege, amelynek képviselői a diszciplína színvonalát, teljesítményét előmozdították, évszázadokon keresztül kétfrontos harcot vívtak. Egyrészt felfelé, a velük lekezelően bánó, ugyanakkor rájuk féltékeny orvosokkal, akik elméletileg magasabb szinten álltak, de a műtétek elvégzésére alkalmatlanok. Másrészt az iskolázatlan, de gyakran jó gyakorlati érzékű mesteremberekkel, akiktől igyekeztek elhatárolódni. Tény, hogy ha valaki nem tudott klasszikus nyelveket, filozófiát vagy orvoselméletet, ez még nem korlátozta szükségképpen operációs tehetségét. Akkoriban leginkább az anatómiai ismeretek járulhattak hozzá a műtéttan tökéletesítéséhez. Ennek pedig a kiváló sebészek mindig is tudatában voltak. A sebészet szakmai emelkedésének és társadalmi rangjának helyzete erősen függött a hatalomhoz, való viszonyától. Ebben az összefüggésben jól jött, hogy az uralkodók mind a maguk és közvetlen környezetük, mind a hadseregük megfelelő egészségügyi ellátásához igényelték az ügyes sebészeket. Rendszeresen alkalmazták is őket. A szerencsésen végződött műtét, főleg ha azt kiemelkedő személyiségen hajtották végre, nagyban emelhette az operatőr és általában a sebészet tekintélyét. Híressé vált például a Napkirály végbélfisztulájának műtéte, ami Charles François Felix (7—1703), a valóban merész és szerencsés udvari kirurgus tehetségét dicséri. A beavatkozás előtt XIV. Lajos tanulmányozta az eszközöket és részletesen megbeszélte a műtéti technikát. Ezután a nehéz és hosszan tartó operációt nagy önuralommal tűrte, amint arról a király egészségével rendszeresen foglalkozó kiadvány (Journal de la Santé du Roi Louis XIV.) tudósított. A társadalmi visszhangra jellemző, hogy ezt követően mintegy harminc udvaronc — mind egészséges férfi — vállalkozott arra, hogy ilyen módon megoperálják. Ezzel szerették volna magukra irányítani a közfigyelmet, elsősorban az uralkodó érdeklődését. A Napkirály udvara egyébként kitűnő táptalaja volt a hipochonderek fantaziálásának, a laikus orvoskodásnak és tudálékosságnak. Minderről tanúskodik a terjedelmes korabeli memoárirodalom és levelezés. A 17. századi sebészet a megelőző időszakhoz képest tartalmazott új elemeket. A sebellátás elvei némileg módosultak. A régebbi túlmanipulálás mérséklődött. A kötéseket