Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
I. RÉSZ - Doktriner, empirikus és tradicionális belgyógyászat
16 Comm. Hist. Ar ¡ s Med. Suppleme ñ nt ñ 15—16 sem. Az elsők között propagálta a kor szenzációs gyógyszerújdóñságát a kínafakérget, amelynek hatóanyagát a kinin csak jóval később határozták meg. A 17. század második felétől Angliában egyre inkább tért hódított az a törekvés, hogy az orvoslásban addig uralkodó spekulatív jellegű jatro-irányzatokkal szemben, elsősorban a tapasztalatra kell támaszkodni. Azok, akik így gondolkoztak, nemcsak az elméletekkel, de a morfológiai és patológiai kutatásokkal szemben is bizalmatlanságot tápláltak, ezek eredményeit nem értékelték. Az empíria elsődlegességét hirdető szemlélet egyaránt hivatkozhatott Hippokratészre, Francis Baconre vagy a korszak nagy hatású orvos-filozófusára John Locke-ra (1632—1704). Thomas Sydenham (1624—1689), akit az utókor az angol Hippokratészként emlegetett, Locke jó barátai közé tartozott. De a körülmények is úgy hozták, hogy Sydenhamet nem terhelték túl elméleti oktatással. Diákéveit Cromwell seregében harcolta végig. Ezen érdemei miatt 1647-ban néhány hónapos képzés után orvosi oklevelet kapott. Ismereteit később a montpellier-i egyetemen egészítette ki, az ott hagyományos gyakorlati klinikai szellemben. Sydenham szilárdan hitt abban, hogy az orvostudomány haladása főként az adatok módszeres gyűjtésén alapszik. Ám ügyelt arra, hogy csak azokra az észlelésekre legyen tekintettel, amelyeknek közvetlen hasznát vette az orvosi munkában. A divatos elméleti irányzatokkal nem törődött, alapjában a klasszikus nedvkórtan talaján állt. Az elvben szigorúan empirikus Sydenham ugyanakkor igen átgondolt és az orvosi gondolkodást évszázadokig befolyásoló betegségelméletet is kidolgozott. A betegségeket, a növénytani rendszerezés aspektusából, önálló, öntörvényűén keletkező (ontologikus) természeti jelenségeknek tekintette. Kialakulásukat, főként az endémiák és epidémiák esetében a helyileg érvényesülő környezeti (tellurikus, meteorológiai, kozmikus) hatásokkal magyarázta. Évtizedeken át figyelte a Londonban rendszeresen megjelenő tömeges lázas megbetegedéseket. Ezeket aprólékosan leírta és megpróbálta őket tipizálni, osztályozni jellemzőik alapján, mint a botanikusok tették a növények meghatározásakor. Bár a Sydenham féle betegségosztályozás, csakúgy mint több későbbi hasonló próbálkozás a gyakorlatban nem vált be, a kezdeményezés serkentette a noszológiai tájékozódást, a kórképek differenciálását. O is azon klasszikus klinikusok közé tartozott, akik a kórtani jelenségek tömkelegéből a lényeget tudták megragadni. Sydenham pontosan ismertette a pestis, a kanyaró, a vörheny, a vérhas, a nyár utóján fellépő lázas sárgaság kórformáit. Sokat foglalkozott a fekete himlő és a malária változataival. Nevéhez fűződik a chorea minor tünetleírása. A betegségek gyógyítását — hippokratészi szellemben — az ideálisnak tartott kórlefolyás létrehozatalával próbálta elérni. Az akut lázas kórképek szokványos lezajlása a teendőket viszonylag egyszerűsítette. A prodromában általában hány tatással igyekezett a szervezetet megszabadítani a még fel nem szívódott kóranyagtól. Ezt követően —jórészt a beteg alkatától függően — a „vér csillapítására' (beöntéssel, vagy vérvétellel), vagy „erősítésére" (szesz, fokhagyma, stb.) törekedett. Úgy vélte, hogy a kórlefolyás e szakaszában legtöbben a mértéktelen izzasztással hibáznak. Ehelyett ő inkább a „hűsítőket" (hígított sör, árpaleveles, főtt alma) ajánlotta. Véleménye szerint a krízis vége felé, a 12. nap táján esedékes a „kiforrás" előmozdítása. Ezután még egy utolsó beöntést, majd tartós roborálást indikált. Az idült betegségek gyógyítására áthangoló jellegű étrendet és fizikoterápiát (előszeretettel lovaglást) írt elő. Be kellett azonban lássa, hogy ezeknek okát lényegében képtelen befolyásolni. Mint ahogyan tehetetlen volt a köszvénnyel szemben is, mely személy szerint őt is kínozta. Ezekről az élményeiről hitelesen beszámolt.
