Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

I. RÉSZ - Doktriner, empirikus és tradicionális belgyógyászat

15 Figyelték orvosi szempontból a légnyomás, a légköri nedvesség adatait, igénybe vették a statisztikai számításokat. A jatrofizikai szemléletnek köszönhetően sor került az első vérnyomásmérésre. Az angol botanikus Stephen Hales (1677—1733) végezte el kezdetleges manométerévei, melynek kanüljét egy ló carotisába kötötte. Francis Glisson (1597—1677) angol orvos új szerkezeti alapképletet írt le, a szöveti rostot. Azt, hogy a szervek rostos felépítésűek, régóta tudták. A mikroszkóp feltárta e képlet finom részleteit. Glisson a test anatómiai és funkcionális elemeként határozta meg. Megfigyelte, hogy a rost ingereket vesz fel, amire összehúzódással reagál. Az irritabilitást (ingerelhetőséget) az élet egyik speciális alapjelenségeként értelmezte, aminek a 18. századi vitalizmusban roppant jelentőséget tulajdonítottak. A rost, mint anatómiai szubsztrátum a barokk jatrofizika bázisába épült. Spekulative feltételezték, hogy láthatatlan apró részecskékből tevődik össze. E részecskék szüntelen oszcilláló mozgást végeznek, hasonlóan a folyadékok részecskéihez. Általában a mikrokorpuszkuláris mozgások elmélete uralkodó helyzetben volt az akkori természettudományokban. Boyle a kémiai folyamatok magyarázatára is ezt a sémát tartotta a legelegánsabbnak és leglogikusabbnak. DOKTRINER, EMPIRIKUS ÉS TRADICIONÁLIS BELGYÓGYÁSZAT Azt, hogy miként realizálódott az uralkodó helyzetben lévő jatrokémia a klinikai orvoslásban, jól példázza Thomas Willis (1622—1675) a kitűnő anatómus orvos életművének néhány adata. Willis nemzedéke a polgárháború és a restaurációs változások viszontagságai között nőtt fel. A politikai viszonyok ennek megfelelően, kinek-kinek a pártállása szerint hol így, hol úgy kedveztek vagy ártottak. Willis, csakúgy mint egykor Harvey, a király oldalán állt. Cromwell hatalma idején visszavonulva, tudományos kutatásaiban mélyedt el. II. Károly trónraléptét követően azonban megnyílt előtte az érvényesülés útja. Az oxfordi egy em tanára lett és az angol tudományos élet elismert tekintélye. 1667-től igen sikeres praxist folytatott Londonban, a király kezelőorvosa is volt. Anatómiai munkássága is maradandónak bizonyult. Leírta a XI. agyideget (n. accessories). Állatkísérleteket végzett, amelyek során megállapította, hogy az akaratlagos mozgások központja az agy, az akaratlanoké a kisagy. Az érzés, az emlékezés centrumait az agyalapon és a gerincvelőben vélte megtalálni. A hisztériát az idegrendszer károsodásának tartotta, ellentétben kortársainak többségével, akik a baj okát a méhben keresték. Leírta az agy artériás rendszerének egy fontos szakaszát, amit róla neveztek el (circulus arteriosus Willisii). Kitűnő klinikai megfigyelő volt. A tüdőasthma kórképződésében megkülönböztette a hörgők mechanikus elzáródásából adódó és az anatómiai elváltozások nélküli görcsös típusú formát. Felfedezte, hogy a cukorbetegek vizelete édes. Betegségtani leírásait jatrokémiai fejtegetésekkel egészítette ki, amelyek számára a klinikai következtetések és tennivalók alapjául szolgáltak. A szívben feltételezett hőfejlődési rendellenességeket a vér fermentációs zavaraiból, a ,,kén'¦ a ,,só", a ,,spiritusok" rossz keveredéséből és hasonló kombinációkból vezette le. Az általa alkalmazott vegyi gyógyszerek között a drasztikus, sokszor veszélyes hatású hashajtók, hánytatok (antimon, bórsav-vegyületek, kalomel, kénsavas sók stb.) domináltak. Nem zárkózott el azonban a hasznosnak ítélt növényi készítményekkel szemben