Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

I. RÉSZ - Orvostani irányzatok, tudományos élet, mikroszkopikus kutatások

12 Comm. Hist. Ar ¡s Med. Supplemeñ ntñ 15—16 már határozott elképzelései voltak arról, hogy a fertőző betegségeket csakúgy, mint a rothadásos folyamatokat, apró élőlények okozzák. Ezeket kereste és vélte látni egyebek között a pestisben szenvedő betegek váladékaiban. A mikroszkopikus kutatásoknak köszönhető a sejtnek, az élő szervezet építőelemének a felfedezése is. Az elnevezés Robert Hooke-tól (1635—1703) származik, aki azt 1665-ben említi egyik művében. Hooke a parafa méhsejtszerű szerkezetét leírva használta a sejt kifejezést. Bár ebben az esetben nem annyira magát a sejtet, mint inkább annak vázát határozta meg, az elnevezés gyökeret vert. Ezt követően sokan leírtak és lerajzoltak valódi növényi és állati eredetű sejtet. Igen sokáig tartott azonban, amíg biológiai szerepüket és jelentőségüket megértették. Anatomizálás, kezdeti kórboncolás, élettani vizsgálatok A korabeli mikroanatomizálás legtermékenyebb, legsikeresebb mestere Marce lo Malpighi (1628—1694) volt. Teljes céltudatossággal és módszeresen kutatta a szervezet mikroszkopikus szerkezetét. A béka bél fodraiban és tüdejében észlelte az artériás rendszer legfinomabb, szabad szemmel láthatatlan végződését és folyamatos átmenetét a vénahálózatba. A kapillárisokról szóló tanulmányát 1661-ben publikálta. Ezt követően évtizedekig vizsgálta a növényi struktúrákat, majd a tyúktojás embriológiáját. Leírta a bőr, a nyelv, a lép, a vese, az idegrendszer képleteit. 1689-ben közölte a nyirokcsomó mikroanatómiáját, amely nemcsak az alaktani, de a későbbi élettani vizsgálatok egyik kiindólópontja lett ezen a területen. Tudományos munkásságát a közvetlen szakmai környezetében a konzervatív szemléletű kollégák többnyire ellenségesen fogadták. Megtörtént, hogy lakását feldúlták, eszközeit összetörték, írásait megsemmisítették. Nemcsak a mikroszkopikus, de a makroszkopikus anatómia is számottevően gyarapodott ebben az időszakban. A nyirok rend szer felépítésével előzőleg Gaspare Aselli (1581—1626) már foglalkozott. Jean Pecquet felfedezte a tápnedvet a vérpályába szállító mellkasvezetéket (ductus thoracicus), amelyet emberi hullában Olaf Rudbeck (1630—1702) írt le először. A ,,lympha" (nyirok) elnevezés Thomas Bartholinustól (1616—1680) származik. A kor egyik tekintélyes anatómusát Nicolas Tulp (1593—1674) professzor személyében Rembrandt híres remekművén szemlélhetjük. A boncolások iránti érdeklődés növekvőben volt. Elterjedt az a szokás, hogy az ilyen bemutatókat a teljes nyilvánosság előtt anatómiai teátrumokban tartották. A természettudományos kutatások szabadságához a kontinensen főként a Velencei Köztársaság pádtiai egÿ emén, a spanyol uralom alól felszabadult Németalföldön teremtődtek meg a feltételek. Pádua hírnevét elsőként Vesalius neve fémjelezte. A kiváló holland anatómusok közül Jan Swammerdam (1637—1680), Reigner de Graaf (1614-1673), Frederik Ruysch (1638-1731) emelkedtek ki. Swammerdam mikro- és makroanatómusnak, valamint biológusnak egyaránt kitűnő volt. Az elsők között írt le vörösvértesteket, harántcsíkolt izomrostot, spermiumot. Leghíresebb találmánya az volt, hogy az érhálózatba juttatott folyékony viasszal, vagy színes alkohollal demonstrábilis anatómiai preparátumokat állított elő. Minthogy utána ilyen készítményt de Graaf és Ruysch is bemutattak, hosszú, elkeseredett prioritási viták robbantak ki közöttük. A döntésre leikért angol Királyi Társaság az ügyben Swammerdam javára foglalt állást, aki egyébként főművét a rovarok természetrajzáról írta. De Graaf a petefészek follikulusait írta le, amelyeket a női petével azonosított, azaz a spermium női megfelelőjének, mint ahogy a petefészket női herének tartotta.