Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
I. RÉSZ - Orvostani irányzatok, tudományos élet, mikroszkopikus kutatások
10 Comm. Hist. Ar ¡ s Med. Suppleme ñ nt ñ 15—16 valamint a beteg, aki térben és időben szemlélve, fogékonyságában, tudatában, a problémákhoz való viszonyulásában igen eltérő lehet. E három tényező közül, ajárgyalásunk szempontjából a legfontosabb és a legdinamikusabban változó az orvos. O műveli és fejleszti a medicinát, ami alatt a gyakorlati orvosi munka és az alapul szolgáló elméleti ismeretek összességét értjük. Benne érnek meg a betegségek nagy kihívásaira adott válaszok. O áll közvetlenül szemben a testi-lelki szenvedésekkel. Leginkább őrá nehezedik a kollektív egészségvédelmi intézkedések felelőssége. Munkája elméleti és gyakorlati állásfoglalásából következik. Az elmélet és a gyakorlat viszonya azonban korántsem egyszerű, az orvostörténelem egyik középponti kérdése, amire sűrűn vissza kell térnünk. Az elmélet és a gyakorlat dialektikáján tanulmányozható közvetlenül a fejlődés bonyolult problematikája. ORVOSTANI IRÁNYZATOK, TUDOMÁNYOS ÉLET, MIKROSZKOPIKUS KUTATÁSOK Az orvoslás elmélete mindig is erőteljesen támaszkodott a kor uralkodó tudományának bázisára. Ebből igyekezett logikus magyarázatot találni az élet- és kórtani jelenségekre. A 17. században a hagyományos antik orvostudomány hívein kívül akadtak, akik a korabeli vegytan vagy a mechanika felfedezéseinek, feltárt törvényszerűségeinek szellemében értelmezték az orvostudományt. Az erőteljesen képviselt jatrokémia és jatrofizika irányzatai mellett, egyesek a szervezet működésének matematikailag mérhető adatait gyűjtötték. Voltak akik asztrológiai meggondolásokból kerestek és véltek találni törvényszerű számtani összefüggéseket, például a hippokratészi ,,kritikus napok" igazolására. Ezeket jatromatematikusoknak nevezték. Az említett irányzatok többségére a doktriner egyoldalúság voltjellemző. Erre egyébként a kor vallásháborúinak légköre is hajlamosított. A tudományos nézetek összeütközését, többnyire a személyeskedés, a kicsinyes pedantéria és kíméletlenség jellemezte. Elkeseredett harc robbant ki például a párizsi egyetemen a jatrokémikusok és a hagyományos galénoszi irányzat követői között az úgynevezett antimonvitában. A jatrokémikusok előszeretettel alkalmazták az antimon tartalmú készítményeket, olykor túladagolva azokat, ami néhány halálesetet is okozott. A Galénoszra hivatkozó, csak a növényi eredetű gyógyszerelést elfogadó orvosok a párizsi egyetem tekintélyére támaszkodva elérték, hogy csak az kaphatott a gyakorlatra is jogosító diplomát, aki magára vállalata az antimon gyógyszerelés tilalmát. A párizsival rivális montpellier-i egyetem ezzel szemben támogatta a jatrokémikusokat. A 17. század közepén a párizsi Sorbonne kénytelen volt meghátrálni és újra engedélyezni a nem korlátozott vegyi terápiát. A hosszú és áldatlan vita részleteibe itt nem mehetünk bele, csupán jelezzük, hogy a párizsi konzervatívok élén, az intrikái és igen éles nyelve miatt hírhedt Guy Patin (1601—1672) állt, az ellentáborban találjuk a Montpellier-t képviselő Théophraste Renaudot-t (1581—1653), aki 1631-ben az első napilapot, a Gazette de France-t megindította. Renaudot-ról, a nagy emberbarátról érdemes még megemlíteni, hogy 1630-ban Párizsban egy poliklinikát szervezett, ahol 20 orvos ingyenes tanácsadást és kezelést folytatott, levelező szolgálata is volt. Tekintélyes forgalmat bonyolítottak le. A tehetősebb betegek jótékonysági ajándékai fedezték a szegényeknek juttatott gyógyszerelés költségeit. Az intézmény sikere csak újabb tápot adott, a Renaudot-val féltékenyen szemben
