Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

III. RÉSZ - A funkcionális belgyógyászat kialakulása

105 Ottomar Rosenbach (1851—1907), az új irányzat egyik vezéralakja már nyíltan kimondta, hogy nem a zörejek milyenségére vagy a szív megnagyobbodására kell elsősorban ügyelni, hanem a szív munkavégző képességére. A század elejének egy másik nagy kardiológusa, James Mackenzie (1853—1925) is a szív tartalék erejére tette a hangsúlyt, amit minél objektívebben kell meghatározni. Ez a szemlélet erős gyakorlati kicsengéssel érvényesült az első világháború sorozásaiban. Addigra világossá vált, hogy sem a szívzörejek, sem a csak funkcionálisnak minősíthető ritmuszavarok nem jelentenek katonai alkalmatlanságot. Egyedül a szív teherbíró képessége a döntő.

8 ¢

1. _ ? éT™ l&l¢$ measured blood pressure of mare he had tied to an old field door. Class pip ųerted mto jugular vein sĥoų«đ blood pressure column. It measured a »Kĥ¿ *he« animal was qutet, 64 inches when animal stirred and became excite 2 J. ábra. Hales megméri a kísérleti állat vérnyomását (1711) Egyre többen foglalkoztak a funkcionális kórképek között a hipertóniával, aminek a tanulmányozása természetesen csak a megfelelő mérőműszer feltalálásával vált lehetségessé. Amikor Bäsch kijelentette, hogy azok, akiknél magas vérnyomás értéket mért, nagy valószínűséggel gutaütést fognak kapni, eleinte megmosolyogták. A múlt században az volt az általános vélemény, hogy csak a vesebajosoknak van magas vérnyomásuk. Fokozatosan derült ki, hogy nem ez a helyzet. Sokan úgy tartották, hogy a magas vérnyomás az érelmeszesedés következménye. 1899-ben a francia Henri Huchard (1844—1910), a kor egyik kiváló klinikusa, helyesen úgy foglalt állást, hogy éppen fordítva van, a szklerózis a hipertónia következménye. Az ismeretek további bővülésével kiderült, hogy létezik a „tisztán" funkcionális vérnyomás-emelkedés, ahol sem érelmeszesedés, sem vesebetegség nem mutatható ki. Ezt a labilis jellegű és öröklődő formát 1911-ben „esszenciális" hipertóniának nevezték. Az „esszenciális" jelző azt fejezte ki, hogy a kórkép eredetét nem ismerjük. Nemcsak ez maradt homályban. A magas vérnyomással járó kórképeket igen nehéz, sokak szerint lehetetlen volt közös nevezőre hozni. Előrelépést jelentett, hogy a húszas évek elején Franz Volhard (1872—1950) meghatározta az úgy nevezet „sápadt" és „vörös" hipertóniát. Az előző csoportba tartozó betegség többnyire vese eredetű, kialakulásában szerepet játszanak a ĥųmorális érszűkítő anyagok. A második típusban az utóbbi-