Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
III. RÉSZ - A funkcionális belgyógyászat kialakulása
106 Comm. Hist. Art is Med. Supplementum 15—16 ak hiányoznak, familiáris előfordulás igazolható és általában jellemző a heves érreakciókra való hajlam. A funkcionális klinikai szemlélet egyik legnagyobb pozitívuma az volt, hogy tágra nyitotta a kaput az új betegségtani szintézisek előtt. Korányi Sándor (1866—1944) és munkatársai századunk első éveitől a vese ép és kóros működésének megállapítására hasznos eljárásokat dolgoztak ki. A vizelet fagyáspontjának csökkenéséből következtetéseket tudtak levonni mindkét vese állapotáról, betegségének kezdeti stádiumáról is. Ezen az úton haladva, eljutottak a keringési elégtelenség kialakulásának szövevényes mechanizmusához. Egységben tekintették a kis- és nagyvérköri keringés, a só- és a vízháztartás, a vér sav-bázis egyensúly, a mészanyagcsere idetartozó kórfolyamatait. Újra és újra bebizonyosodott, hogy bizonyos élettani és kórtani történések szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Valamely részfolyamat hibája egy másiknak a kisiklását idézheti elő. Ilyenformán a betegre veszélyes bűvös körök alakulhatnak ki. Egy ilyen részfolyamat korrekciója viszont átvághatja a circulus vitiosust és jó irányú összefüggéssorozatot, circulus curativust indíthat el. így hatnak a kellő időben elvégzett vérlebocsátások, vagy az oxigén pótlása a kisvérköri pangásos kórképekben. Kiderült, hogy döntő fontosságú egy kritikus időpontban valamely anyag, például a konyhasó bőséges bevitele, vagy ellenkezőleg, szigorú megvonása, amint az utóbbi a heveny vesegyulladás terápiájában bebizonyosodott. E kutatások és eredményeik a hazai belgyógyászat kiemelkedő teljesítményei közé tartoztak. Nem jöhettek volna létre a megfelelő felkészültségű szakemberek és tárgyi feltételek nélkül. Ezeknek megteremtésében hervadhatatlan érdemei voltak Korányi Frigyesnek (1827—1913), aki hosszú professzori működése során rengeteget tett azért, hogy a magyar medicina felzárkózzon a nemzetközi élvonalhoz. A funkcionális belgyógyászatban nagy figyelemmel fordultak a vegetatív idegrendszer élet- és kórtanához. Elsősorban Friedrich Kraus (1858—1936) és Gustav Bergmann (1878—1955) berlini klinikusok munkásságának eredményeként megfogalmazódott a ,,vegetatív betegségek" noszológiai csoportja, ami a 30—40-es években már tankönyvi adatként szerepelt. Ez a témakör már csak azért is figyelmet keltett, mert több gyakori és krónikus kórkép tartozott ide. így a tápcsatorna fekélyei, a vastagbélgyulladás, a hipertónia betegség. E betegségekre általában a szakaszos lefolyás jellemző. Az első szakaszban a vegetatív idegrendszer működési zavarai játsszák a főszerepet. Innen e betegségcsoport elnevezése. A funkcionális szemléletből következett, hogy törekedtek a kórképek kezdeti vagy még csak lappangó időszakát félismerni. Erre úgynevezett „terheléses eljárásokat" dolgoztak ki. Érthető, hogy ezeket a kutatókat erősen érdekelte a betegség kialakulásának, a beteggé válásnak valamennyi mozzanata. A figyelem ráterelődött azokra az adatokra is, amelyeket hagyományos szóhasználattal „alkat" gyűjtőnév alatt foglaltak össze. A huszadik század első harmadában a modern alkattani viszgálódások úgyszólván valamennyi klinikai szakágazatban megjelentek. Még a kórbonctani éra szellemében dolgozták ki a franciák „arthritikus" alkatmeghatározását, ami alatt a kő- és anyagcsere-betegségekre hajlamosak csoportját értették. Európa-szerte nagy visszhangot váltott ki a Stiller Bertalan (1837—1922) által leírt astheniás alkat. Ennek ismérvei a szerző szerint: a kötőszövetek általános gyengesége, amiből a szervek ptózisa következik, a XII. borda szabadon végződése (costa decima Uųçtųañs), a tbc-re, neuraszténiára és a gyomorpanaszokra való hajlam. Életképesnek bizonyult a csecsemőgyógyászatban a Vinzenz Czerny (1842—1916) által ajánlott „thymicolymphatikus" alkat, amelyhez szintén bizonyos kórhajlamokat társítottak. Mint
