Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

I. RÉSZ - Bevezető

9 I. RÉSZ (1640-1750) ,,A legfőbb jó szempontjából messze előnyöseĥĥ, ha nem filozófusként, hanem orvosként viseljük magunkat. Mert ugyan ki választotta volna Cartesiust háziorvosává, azért mert subtilis filozófus volt?" (Th. Sydenham) BEVEZETŐ A z orvostudomány igen bonyolult újkori fejlődését sokféleképpen lehet leírni és jellemezni. Éppen ezért nem is alakult ki e több évszázados folyamat valamely általánosan elfogadott periodizációja. Ahány történeti feldolgozás, annyiféle időrendi és tárgykör szerinti felosztással találkozunk. Esetünkben az a megoldás látszott a leghelyesebbnek, ha az 1920-ig követett újkori orvostörténelmet három nagy periódusban tárgyaljuk. Az egyes periódusokat leginkább az uralkodó orvoselméleti irányzatokkal, a kialakult klinikai és közegészségügyi gyakorlattal lehet jellemezni. E karakterisztikumokat igyekszünk majd bemutatni a bevezető fejezetekben. Arról viszont le kell mondanunk, hogy egy-egy ilyen hosszú időszakot valamilyen általános érvényű, a korszak lényegét tömören kifejező címmel lássunk el. Ehhez túlságosan sok és sokféle fontos hatás érvényesült a három-négy nemzedékváltást is átfogó periódusokon belül. Eligazító címadatként beértük a kezdetet és a lezárást jelző évszámok feltüntetésével. 1640 és 1750 között az orvostudomány fejlődésére erős hatást tett a jatrokémia és a jatrofízika irányzata. Említést érdemel még, hogy a korszak legjobb orvostudósai közül többen is érdeklődtek biológiai kérdések iránt. Ez kifejezésre jutott anatómiai és élettani kutatásaik témaválasztásában is. A 17. században és a 18. század első felében Európa-szertejelen volt az az orvostípus, amit a történészek gyakran a „barokk" jelzővel illetnek. A barokk elsősorban művészettörténeti fogalom, de az idők folyamán használták többek között filozófiai, művelődéstörténeti értelmezésben is. A jelző esetünkben egyrészt külsőségeiben határozza meg a korabeli orvost. Ismérvei: a hosszú paróka, a cicomás ünnepélyes öltözék, a méltóságteljes fellépés, a nemritkán szónokias okoskodás, ami bizony gyakran leplezett tudatlanságot, tudálékos, üres pedantériát. Másrészt, beszélhetünk barokk orvosi gondolkodásmódról is. Jellemzője a felfokozott természettudományos kíváncsiság, ami megférhet a mély vallásossággal, de a babonás előítéletekkel is. Szembetűnő az a törekvés, hogy a természeti törvények mintájára, nagy általános összefüggésekben írják le a szervezet működését és kórfolyamatait. Keresték a mérhető, matematikailag kifejezhető adatokat. A betegségek kialakulásának értelmezésére átfogó kórtani magyarázatrendszerek születtek, amelyek a tapasztalaton kívül főleg a jatrokémiai és jatrofizikai spekulációkra épültek. A rendszerezés kiterjedt a betegségek osztályozására is, aminek első kísérleteivel ebben a korszakban találkozunk. Az orvostörténelemnek három főszereplője van: az orvos (ideértve az orvoslás minden mozzanatával, valamennyi szinten foglalkozó szakembert), a betegségek, amelyek az adott földrajzi-társadalmi-történelmi helyzettől függően sokat változtak és változnak,