Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Kelemen András: A sámánisztikus tevékenység kórlélektani vizsgálata
Kelemen A.: A sámánisztikus tevékenység kórlélektani vizsgálata 83 Mai szemlélettel megfogalmazva: a külső-belső erőknek kiszolgáltatott közösség a sámán nélkül védtelennek érzi magát, tagjai pánik-állapotba jutnak (pszichomotoros nyugtalanság, szorongás okozta dekoncentráció miatt balesetek, stb. 1. Shirokogoroff — 1935, 264. — leírását a sámánja elvesztésekor válságba jutott tunguz közösségről). Nem szándékozom a sámánt egyszerűen gyengeelméjiinek (oligofrénnek) minősítő, a 18. századból eredő, de még Ohlmarksnál is fellelhető szemlélettel foglalkozni, mivel a legtöbb megbízható megfigyelés szerint (pl. Schüttler, 1971) kiemelkedő intellektuális teljesítmény jellemzi a sámán működését. A pszichopátia homályos és semmitmondóan használt címkéje úgyszintén nem illeszthető a sámánra, aki életvitele egészében nem mutat pszichés csökkentértékűséget a közösség más tagjaihoz viszonyítva (Haas, 1976; 107—120). Hátramaradt még egy gyakori minősítés: a hisztéria feltételezése a sámán-jelenségkörrel kapcsolatban. Ez, ha lehet, az elmebetegségnél is összetettebb kérdés. Először is utalni szeretnék a „sarkvidéki hisztéria" (menerik és merják) fogalmára. A sarkvidéki és ahhoz közeli területek lakosságánál fellépő pszichés zavarokat megkísérelték az ottani természeti viszonyoknak az idegrendszert megterhelő voltából levezetni (erős hideg, hosszú éjszakák, sivatagi magány, vitaminhiány, stb.) Ohlmarks (1939) egyenlőségjelet húz az említett zavarok és a sámán révülete között. Szerinte a sámánizmus: ökológiailag feltételezett pszichés rendellenesség, s egyben degenerációs jelenség; azzal egészítvén ki, hogy a szubarktikumban „fél-transz" lép fel (mivel az éghajlati viszonyok nem olyan súlyosak, mint az arktikumban) és ezt narkotikumokkal, valamint színészi teljesítménnyel fokozzák. Ám nem arktikus területen is megfigyeltek sámánisztikus jelenségeket; s magát az arktikus hisztéria fogalmát is erőltetettnek érzem: indokolatlanul kiragadott „egységnek" a különféle hisztériás megnyilvánulások tarka összességéből. Ahogy Haas talpraesetten szemlélteti: ilyen elméletet lehetne szabni az európai hisztériára is (utal a középkor valamint a századforduló egyes tömegmegnyilvánulásaira; Haas, 1976; 187—188). A klimatikus megterhelésnél fontosabbnak látszik a szociális tényező. Bergmann olyan pszichés elváltozásokat figyelt meg hadifogságból hazakerülteken, amelyek a szintén nyomorgó civil lakosságban nem jelentkeztek (Bergmann, 1954, 470). Másrészt a Bali-szigetén bebainan-nak nevezett betegség (pszichomotoros nyugtalanság, tudatködben történő elrohanás, majd kimerültség), amelyet Dean és Thong ír le (1976, 60) ugyanígy jelentkezĥetik akár a tunguzok között is (Shirokogoroff, 1935). A menerik jelensége inkább a sámánvesztés, mint a sámánkodás képét nyújtja: ártó szellemek szállták meg a zavartságot (confusio), szorongást, katalepsziás tüneteket mutató csoporttagokat. Az persze természetes, hogy ha nem is a betegség értelmében vett hisztéria, de a hiszteroid mechanizmusok — ősi voltuknál fogva — gyakran jelentkeznek mágikus tartalmakkal együtt. Ilyenformán a megismétlődő révülés rokonítható a hisztériás nagyrohammal vagy homályállapottal. Eliade (1951, 221) leírja a tunguz szertartás kapcsán, hogy eksztázis közben a sámán szinte súlytalanná válónak látszik — súlyos, fémekkel rakott öltözéke ellenére; parazsat, izzó vasat fog meg, sebet ejt magán s nem vérzik. De ez nem csak a zord sarkvidéki területeken van így. A Délnyugat-Afrikában megfigyelt gyógyító szertartás során a varázsló érzéketlenül rálép az izzó parázsra, berohan a tövises bozótba (Wagner-Robertz, 1977, 98). Hiszteroidnak tekinthető e magatartás annyiban, hogy az egyén viselkedését az idegrendszer ősibb részei (lélektanilag: az ösztönök, indulatok, érzelmek) határozzák meg (különösen gyakori ez a 6*
